Kalandos napok 4. rész - Mesélj nekem!

Félhomály és halk zene. Ennyit tudtam felfogni a körülöttem zajló eseményekből. Úgy éreztem magam, mint akin átment egy úthenger. Nem is emlékszem, mikor ébredtem ennyire kifacsartan... Körülnéztem a szobában, de semmi ruhát nem találtam, így a tegnapi törölközőt csavartam a derekam köré, s elindultam lefelé, ahonnan a zenét hallottam. A konyhában Anettre bukkantam, aki lenge köntösben kortyolgatta kávéját egy meglehetősen nagy bögréből, s közben valami színes magazint lapozgatott.
– Szép jó reggelt! – köszöntem rá.
– Neked is – nézett fel olvasmányából. – Jól aludtál?
– Mint akit agyoncsaptak. Kaphatok egy kávét?
– Persze, szolgáld csak ki magad!
Töltöttem egy jókora adagot a kávéból, s leültem Anettel szemben. Pompás látványt nyújtott, még így, kissé kócosan is. A köntös viszonylag jó rálátást biztosított a már sokszor megcsodált idomaira. Ha nem lettem volna ennyire "kifacsarva", biztosan nem bírom ki, hogy ne vessem rá magam azonnal, így azonban inkább csak a szememet legeltettem.
– Mi jót olvasol?
– Érdekesnek szánt írásokat a Cosmóban... De nem is annyira érdekesek, mint ahogyan vártam.
– Miért, mire számítottál?
– Hát a cím alapján valami szaftosabbra... – és felém tartotta a nyitott magazint: "Hihetetlen szexkalandok – ha az ágyak mesélhetnének". A cím alatti kép is sokat sejtetett: egy lengén öltözött párocska hempergett egy félhomályos szobában...
– Nos... A cím és a kép valóban nem rossz... beleolvashatok?
– Csak nyugodtan, de előre szólok, ne számíts sok jóra!
Igaza volt: a cikk unalmas, közhelyes volt.
– Hát, sok mindent mondhatnék róla, de a "szaftos" jelzővel biztosan nem illetném – nyújtottam vissza neki a "csodalapot".
– Én szóltam.
– Pedig a szaftos történetek sosem rosszak.
– Nem bizony – búgta Anett, s behunyta szemét.
– Nocsak! Esetleg lenne mit mesélned? – kérdeztem érdeklődve.
– Hát, lenne. Azt hiszem! De szerintem Téged se kell félteni – csipkelődött.
– Akkor kössünk alkut: én mesélek, ha Te is!
– Rendben – vágta rá rövid habozás után. De Te kezded!
– Oké. Akkor kezdem:

"Másodéves egyetemista voltam, mikor rádöbbentem, hogy a szülői támogatásból, szerény ösztöndíjamból nem tudom magam fenntartani.