Buszon kezdődött

Ülök a távolsági járaton, és figyelem, ahogy az esőcseppek egyre nagyobb intenzitással verik az ablakot. A francba, már csak ez hiányzott! Fázósan dörzsölöm meg a karjaimat, aztán karba fonom a kezem, amikor látom, hogy a mellettem ülő srác nem tudja levenni a szemeit a hidegtől összeugró bimbóimról. Egész jóképű, nem is értem, miért kell nyilvánosan ilyen éhesen bámulnia más nőket. Ahogy így elnézem, jópár évvel fiatalabb is nálam. Mindegy. Akárhogy is, nem ő tehet róla, hogy esni kezdett az eső, mint ahogy arról sem, hogy amikor elindultam még ezer fok volt, és csak egy lenge top van rajtam, ami tökéletesen rám simul. Csörög a telefonom, kelletlenül kutatok utána a táskámban. A főnököm az, idegességtől remeg a hangja, a kimutatásokat követeli rajtam, küldjem el online.
– Még egy óra, max másfél, és odaérek. – nyugtatom. Odakint már alkonyodik. Remélem van benne annyi, hogy elém jön az irodától, ha már berángatott ilyen hülye időpontban egy előrehozott határidő miatt.
– Hol élsz te, nem hallgatsz híreket? – förmed rám. Magamban elmormolok néhány kedves szót a köcsög bunkókról.
– Tudod, hogy busszal jövök. Már egy órája úton vagyok, de valami veszett dugó van mindenfele, még a városon kívül vagyok. – erőltetem a hangomba a maradék jólneveltségemet.
– Jó, akkor fordulhatsz is vissza. Találtak valami átkozott háborús bombát az utca végén, a kerületbe se tudsz bejutni, azt hiszem. Itthon vagyok, összerakom egyedül a pályázati anyagot, csak küldd el a szükséges cuccokat! Most!
Leteszem, csak aztán káromkodom halkan. Előrángatom a laptopot, a netes bizbaszt, tíz perc alatt átmegy az egész, a hozzá fűzött magyarázataimmal együtt. Ezért indultam el az estébe? Újra előveszem a mobilt. Felhívom Tündét, ha már úgyis bemegyek a belvárosba, jöjjön el velem dumcsizni. Persze nem ér rá. Netti sem.
– Ezt nem hiszem el, senki sem ér rám ma! – mormolom dühösen a már letett telefonnak. Érzem, ahogy a másik ülésen fészkelődni kezd a srác, kicsit oldalra dől, mintha aludni készülne. Na, még ezt is megérem, elalszik a vállamon. Nem túl feltűnően elhúzódom, felsőteste önkéntelenül követ. Ránézek, hogy szóljak, ez már az én ülésem. De nem alszik, szeme nagyon is nyitva van, néz figyelmesen, mérlegelőn.