Valamerre, útközben 1. rész

Hej, azok a nyaralások! Minden csupa szórakozás és pihenés – elméletben. És bárhol is jár az ember ilyenkor, ezt kellene átélnie, de apa fejében ez a dolog nem így működött – az út közben legalábbis. Az utazás csak arra volt jó, hogy odaérjünk – mindenhová az előre eltervezett menetrend szerint, aztán ha már a célnál vagyunk, jöhetett a pihenés.

Előző családi nyaralásainkhoz képest idei vakációnk egy kissé másként alakult. Ahelyett, hogy hosszú órákon keresztül, végig a hátsó üléshez szegezve figyelhettük volna testvéremmel az elrohanó tájat, ezen a nyáron két kocsival indultunk útnak, így Kylie és én felváltva vezettük a másikat. Bár apró előrelépés, de ez is elképzelhetetlen lett volna apa korábbi fizetése mellett.

Élete deléhez érő apám nem tűrte jól, ha ennek kapcsán életkori krízisét emlegettük, azt hiszem éppen azért, mert fején találtuk vele a szöget. Sosem volt oda a szokványos típusokért, s most megengedhetett magának egy olyan sportkocsit, amelyre mindig is vágyott. Naná, hogy más nem is vezethette a családból, de legalább ülésből nem volt benne több mint kettő. Minthogy ez a szüleinknek járt, apa kénytelen-kelletlen belement, hogy húgommal külön utazzunk egy másik kocsiban. Meggyőzése sokkal több időt vett volna igénybe, ha ő maga is nem vágyott volna minél több időt tölteni az új játékszerével, és erre a vakációnknál keresve se találhatott volna jobb alkalmat.

Más szempontból sem volt felhőtlen a szüleinkkel utazni. Apa állandóan azon aggódott, időben elérjük-e következő állomásunkat, ezért hol anya nógatott minket valami úti társasjátékra, hol apa csendesítette a társaságot, merthogy ilyen zajban nem tud eléggé a közlekedésre koncentrálni. A tesómmal sokkal könnyebb volt kijönni.

Sajnos a külön kocsi sem mentesített bennünket a szigorú menetrendtől. Két és fél napos utunkon kétszer is meg kellett szállnunk, s ez nem hagyott sok időt az elcsatangolásra, vagy hogy bármi érdekes látnivalónál kedvünkre lecövekeljünk egy kicsit. A változatosságot a benzinkutak és éttermek jelentették, mert hol az üzemanyag volt fogyóban, hol az éhségünk növőben – mikor, melyik.

Első nap még egész időben voltunk, mikor meg kellett álljunk tankolni. Kő-papír- döntöttük el, kinek jut a pisztoly és kinek a kártya, persze én maradtam a kocsival. Végezve a tankolással, már épp Kylie után indultam volna, mikor felbukkant.

– Hé, Jason, már végeztél is? – kérdezte tök fölöslegesen, mikor az autóhoz ért.