Vágyakozó szívek

Mint egy apró gyöngy, gördült végig egy izzadtságcsepp a szemöldököm mentén, ahogy kihúztam a pitét a sütőből. Az alma és fahéj illata egy pillanaton belül betöltötte a konyhát, egy elégedett sóhajt csalva elő belőlem. Óvatosan az asztalra helyeztem a pitét hűlni, hogy a következő tálca felé forduljak. Ahogy sorban vettem ki a süteményeket a sütőből, a kellemes illat csak még sűrűbb lett. A Miss Murphy’s Bakery[1] vendégei elégedettek lehettek. Az üzlet csak úgy szárnyalt, és még csak most fordultunk rá az esküvői szezonra. Igencsak elfoglalt méhkirálynő leszek a következő hetekben.

A friss almáspite illata csodálatos élményeket idézett fel bennem, ami a másik szenvedélyemhez kapcsolódott a saját pékségem vezetése mellett. Ezt a szenvedélyt pedig úgy hívták, Rachel Wallace.



– Csak kóstold meg! – makacskodtam, elé helyezve a forró süteményt.

– Utálom az almás pitét – tolta el magától a tányért Rachel.

– Mert még nem kóstoltad az enyémet. Ízleni fog, megígérem.

– Ugyanezt mondtad a sózott marhára és a káposztára is. Szeretlek, de a kaják terén pocsék az ízlésed.

– Gyerünk, Csokiroppancs! Csak egy harapást! Kérlek!

– Már megmondtam. Nem szeretem az almás pitét.

– Ne légy már olyan, mint egy gyerek! Legalább próbáld ki!

– Nem.

– Oké! Ha nem kóstolod meg az almás pitémet, nem kapsz "cseresznye pitét" ma este – tettem csípőre a kezem.

– Gonosz vagy. Nagyon, nagyon gonosz – sóhajtott Rachel, vonakodva a villájára szúrva egy kevés pitét, és undorodva beleharapott. Egy ideig csak rágcsálta, majd hümmögni kezdett.

– Ez a legjobb almás pite, amit valaha ettem.

– Nem megmondtam? Le kéne szoknod erről az állandó rohadt makacsságról... Még jobb vanília fagyival.

– Köszönöm, hogy felnyitottad a szemem.

Halkan horkantottam.

– Csak azért kóstoltad meg, mert megfenyegettelek.

– De működött, nem? Amúgy meg, ez a pite isteni – nyomott egy csókot az arcomra.

– Ez a legszebb bók, amit valaha kaptam a főztömre.



Az emlék, ahogy Rachel tömi magába az almás pitét, mély szomorúsággal töltött el.