Zsarnok? 1. rész

Nagyon elgondolkodtam a jövőmet illetően, most végeztem a Bécsi katonai akadémián itt vagyok húszonkét évesen. Mindig katona akartam lenni, de most elvesztettük a háborút, a Monarchia felbomlott, és Trianon szégyenét sem tudjuk megemészteni. Már nem olyan vonzó számomra a katonai pálya. Haza vágyom Magyarországra, bár életem nagy részét itt éltem le, de a szívem mélyén mindig haza vágytam. Nagyanyám távirata segített döntenem, vagy nem is kellett döntenem kész tények elé állított. A nagyi megírta, hogy apám hirtelen meghalt, és azonnal induljak haza. Nagyon megdöbbentett a hír, hisz apa életerős ötvenöt éves férfi volt, és soha nem volt beteg. Igaz nem álltunk nagyon közel egymáshoz, tudom szeretett, csak nem tudott velem mit kezdeni anyám halála után. Ezért a legkézenfekvőbb megoldás a bentlakásos katonai iskola lett, így elhárult róla a gyerek nevelés súlyos gondja. A szünidők nagy részét is nagyanyámnál töltöttem, apával néhány órát sikerült együtt lennem.
Felszámoltam a Bécsi életem, vonatra szálltam, és 1920. augusztus 1. – én elhagytam a császári várost. Pesten először a nagyanyámhoz mentem, sírva borult a nyakamba. Úgy gondoltam a temetésig itt lakom nála, és majd a végrendelet kihirdetése után költözöm apám házába. A végrendelet nem okozott meglepetést szerencsére, én voltam apám egyetlen örököse. Ami azt jelentette, hogy örököltem egy budai villát, néhány pesti bérházat, és egy vidéki kúriát a Balaton felvidéken. Kaptam az ügyvédtől egy széf kulcsot is, amikor kinyitottam tátva maradt a szám. Rengeteg pénz, és arany pihent a széf mélyén.
Ideje volt birtokba vennem az otthonom, a villánál egy öreg komornyik fogadott, aki alig akart beengedni. Körbejártam a házat, rendetlenség, és kosz fogadott. Nagy nehezen előkerült egy középkorú szobalány, aki végig kalauzolt a házon, nem voltam megelégedve a látottakkal. Összehívattam a szalonba az alkalmazottakat, nyolc ember toporgott izgatottan előttem.
– Megértem emberek, hogy gyászolnak, elvesztették a gazdájukat, de ez nem ok arra, hogy ez a ház úgy nézzen ki, mint egy szemétdomb. – förmedtem rájuk. – Gondolom, tudják, hogy katonatiszt vagyok, rendre, és fegyelemre neveltek, és megígérem önöknek, hogy hamarosan itt is rend lesz. Néhány embertől meg kell válnunk, de aki marad, az sem lehet biztos a dolgában. Ha nem végzi, rendesen a munkáját azonnal kirúgom. Azok nevét mondom, akik maradnak, a többiek holnap reggel megkapják a bérüket, és eltávoznak.