Porcukor

Lakik a szomszédban, néhány ajtónyira tőlem egy korombeli, 30 éves lány, Éva. Régebb óta lakik itt, mint én, és sokáig csak köszöngettünk egymásnak, nem sokat tudtam róla. Éva amolyan átlagos lány, körülbelül 170 cm magas, telt alakú, de nem kövér, pocakos gömböc, hanem nőies, mondjuk úgy, molett, bár igazán jó szó nincs erre, ami ne lenne valamennyire bántó. Szóval nem vékony, de kedves arca és huncut mosolya van. Szőkésbarna, vállig érő haja, teljesen átlagos öltözködése miatt soha nem kirívó. Talán ezért is lehet, hogy jó ideje egyedül élt már, viszont ennél jóval közelebbről is megismertem, amikor egyszer, egy szép nyugodt hétvégi napon becsengetett hozzám.

Kicsit morcosan nyitottam ajtót, mert nem szeretem, amikor hétvégén, egy kellemes pihenés közben zavarnak meg, de aztán ott állt Éva, szinte vigyázban, a sarkát emelgetve, és egy műanyag dobozt szorongatott a kezében.
– Szia Gábor, ne haragudj a zavarásért, de meg szeretném kérdezni, hogy – és azzal szinte az arcomba tolta a dobozt – nincs véletlenül egy kis porcukrod kölcsönbe?
– Porcukor? – kérdeztem. Valószínűleg nagyon hülye fejet vághattam, mert Éva rögtön elkezdett nevetni.
– Igen, ne hari, tudom hülyeség, de sütit szeretnék sütni, és ilyenkor nincs nyitva semmi, és elfogyott, és és és és... – És csak mondta és mondta, közben hevesen gesztikulált az üres dobozkával. Én itt kezdtem el nevetni, és inkább gyorsan beinvitáltam, essünk túl rajta, adok neki cukrot.
– Gyere, ülj csak le, van cukrom csak meg kell találni – mondtam, és el is kezdtem az egyik konyhaszekrényben nézelődni. Rögtön láttam, hogy van egy fél csomaggal, de egy kicsit vártam. Szinte éreztem magamon Éva tekintetét. Le sem vette rólam a szemét.

Végül kivettem a csomagot, és a tartalmát beleöntöttem Éva dobozkájába, persze ő szabadkozott, hogy ne az egészet. Viszont nagyon kedvesen mosolygott, egészen vicces pillanat volt, és úgy éreztem, mindkettőnknek jólesik a másik közelsége (egyáltalán bárkinek a közelsége). Marasztaltam Évát még egy kicsit, és beszélgettünk. Megtudtam, hogy valóban egyedül él, és a szokásos protokoll információk után azt is megígérte, hogy kapok a sütijéből, amint elkészült vele. Én akkor már úgy éreztem, másból is szívesen kapnék, nem csak abból.

A nap további része lassan telt. Nem tudtam Évát kiverni a fejemből, estefelé pedig úgy éreztem, nem akarom a napot úgy befejezni, hogy nem beszélek vele ismét. Fogtam magam, és átmentem hozzá.