Asszony és lánya a tanyán 1. rész

Böffentését elnyomta a becsapódó ajtó üstdobszerű puffanása. Egyik lábáról lerúgta a gumicsizmát, a másikat csizmástól fellendítve az ágyra, krumpliszsákként terült el. Kalapja az arcába csúszott, hetyke fejmozdulattal az ágy mellé lökte. Gyorsan horkantott egy harsányat, afféle kacskaringós ablakrezegtetőt, de az igazi, mély álomba merülés előtt szokásos esti, csiricsáré káromkodását még elhadarta. Jani, a nehéz nap fináléjaként, ezúton emlékezett meg valamennyi ismerőséről, már akiket a nagy kapkodásban ki nem felejtett.

Az ajtón kívül egy újabb, a mai napra kiválasztott tányér csörömpölő kimúlása jelezte, hogy mára is elég volt a családfőből, majd gondos lábak megtaposták a cserepeket, mielőtt a három – és sokszögű mozaikoknak valami rejtélyes módon kedvük támadna újra összeforrni. Az asszony ezzel meg is nyugodott, azaz egészen más irányú izgalom kezdett kerekded testében motoszkálni.
A gondosan ápolt, ám a menetrendszerűen támadó tyúkok által még gondosabban kapirgált kiskert felől egy kócos lányfej vándorolt egyik ablaktól a másikig. Látva, hogy a konyhában vége a zúzásnak, s készülőben egy sokkal érdekesebb program, átosont a horkantásoktól hangos üvegig. Leellenőrizte, hogy a fél pár gumicsizma folytatásában Jani csak benyúl-e nadrágja mélyére markolászási céllal, ahogy legtöbbször teszi az édes álom érdekében, vagy ritka kivételként elő is veszi lankadt slagját, és abba kapaszkodva húzza a megkopott lóbőrt. Semmi érdekes.
– Még erre is lusta – állapította meg Emese csalódottan.
A csendélethez tartozott még egy kutya is, amelyik – ismerve a műsorfüzet következő pontját – hangos lihegéssel várakozott a közelben, ami azt jelentette, hogy gazdája, a szomszédos tanya lakója megkezdte szokásos, ólálkodó lopakodását.

*

Másnap délelőtt, mikor Janinak már a semmittevéstől is átizzadt nyakig gombolt inge, a tyúkok kiszáradt torokkal káráltak, s amikor már egy sci-fi író sem tudná elképzelni, hová lesz még ennél is vadabb a hőség déli harangszóig, Emese a folyó felé vette az irányt.
Vígan lépkedett a gyér erdő kétes hűvösében, majd letért az ösvényről, lassabb tempóra váltott, kerülve a gallyak ropogását. Az utolsó métereken a surranó levelek között hajladozott. Megtorpant az árnyék és a sárgán tűző homok határán.
– Korán jöttem? – kérdezte magától.