Lachlain és Emmaline

Amikor egy halk, zümmögő hang kíséretében kinyílt a redőny és feltárult mögötte a holdfényes éjszaka, Emma így szólt:
– Figyelj, Lachlain, kitaláltam valamit.
Tényleg lesz elég ereje, hogy megtorolja a sérelmeit? Hogy megfizettesse vele, amit elkövetett ellene? Emmát magát is meglepte a válasz.
– Azt hiszem, tudom, hogyan tehetnénk még élvezetesebbé az aktust.
– Hallgatlak – vágta rá Lachlain gyorsan.
– Szóval arra gondoltam... – dorombolta Emma, mi közben letérdelt a férfi elé, és finom, halvány kezével gyengéden szétfeszítette a térdét.
Lachlain szája tátva maradt meglepetésében, amikor rájött, hogy Emma mire készül.
– Te most...? – kérdezte. Bizonyára álmodik, gondolta, ám a farka máris állt, mint a cövek.
– Az egész testedet akarom, Lachlain. Doromboló szavak. Es a gyönyörű kis Emmaline duzzadt ajkával esdeklően néz rá. — Mindenedet. Tetőtől talpig.
Oda akart adni neki mindent, amire vágyott. Mindent. Emma reszkető keze a sliccén matatott. Lachlain nagyot nyelt.
Nem kellene egy egész kicsit óvatosabbnak lennie? Isten úgy segítse, alig bírja türtőztetni magát, hogy ne szorítsa az ágyékára a lány fejét. Erezte, hogy a lány könnyen megijedne, tudta, hogy most csinálja először. így kezdeni a telihold éjszakáját... Álmodik.
Emma lassan lehúzta a cipzárját, egy pillanatra hátrahőkölt az arcába szökkenő látványtól, majd erőt vett magán, és egy félénk, ám csábítónak szánt mosollyal jelezte, hogy a dolog kedvére való. Két kézzel fogta Lachlain méretes szerszámát, mintha sosem akarná elengedni.
– Emma! – Lachlain hangja elakadt.
– Tarts ki, ameddig csak tudsz – suttogta Emma, és végigsimított a dorongján. Lachlain kéjesen lehunyta a szemét.
Először a lány forró leheletét érezte meg és beleremegett. Aztán a puha, nedves száját, végül pedig a nyelvét, amely ide-oda cikázott a húsán. Milyen kis gonosz nyelvecskéje van...
Édes istenem, a harapása.
Lachlain hatalmasat ordított, hátravetette magát az ágyon, összekulcsolta két kezét a feje alatt és úgy figyelte Emma munkálkodását a farkán.
– Fogalmam sem... volt róla. Mindig... – lihegte. – Mindig.
Nem tudta, hogy a következő percben elélvez vagy elájul. Emma keze járt rajta, simogatta, ölelte, szorította, megőrjítve a férfit. Emma nyögött és egyre mohóbban falta Lachlaint. Még sosem ivott ilyen sokat, de ha ennyi kell neki, Lachlain ad bőven, hogyne adna. Igaz, egyre fogyott az ereje, de még nem akarta, hogy vége legyen.