Galambom, tömbházmesterné 2. rész

Hetek sem teltek el, s Ica számra kezdtem intézménnyé válni. Vacsorát hozott fel, ha későn értem haza. Gyakran megjelent, ha otthon dolgoztam, ilyenkor többnyire egy kis hancúrozásra is sort kerítettünk, aztán rohant, hogy dolga van. A takarítási rohamait időnként nehéz volt elhárítani, de amúgy jól megvoltunk. A kapcsolat számomra kényelmes volt, s én könnyelműen hagytam magam sodortatni az eseményekkel. Csak mélyen éreztem, hogy valahol lapul egy pici kis szörnyeteg, egy apró ördögöcske, de sejtelmem sem volt honnan fog előugrani.
Ica beszámolt ügyes – bajos dolgairól, Gabi (a lánya) tanulmányairól, előttem ismeretlen rokonokról és eseményekről mesélt anekdotákat. Tanácsot kért, időnként pénzt is, de mindig mértékkel, s szigorúan kölcsönként, ha mindketten tudtuk is, hogy nem egészen erről van szó.
Veszélyes játék volt. Az apró, családi titkok megosztása lekötelez, kell viszonozni, hogy az ember kiérdemelje ezeket a bizalmas, intim történeteket, aztán észre sem veszed, s nyakig benne vagy egy család mindennapjaiban.
Ica számára egyetlen tabu volt, valahai(? ) férje, élettársa (? ), akiről egy szót sem tudtam kihúzni belőle. Nem is nagyon igyekeztem. Önállónak tűnt, aki két lábbal, szilárdan áll a földön, én pedig megelégedtem a fennálló helyzettel. Míg egy napon be nem ütött a ménkű.
Általában nem szoktam Icához bemenni, a lánya vagy otthon volt, vagy nem, de ha nem, akkor is gyakran becsengetett valamelyik lakó a legkülönfélébb gonddal, nyűggel. Szóval ott ritkán volt nyugalom, Ica is szívesebben menekült hozzám, egy kis kikapcsolódásra.
Aznap azonban behúzott a földszinti lakásba, és úgy dorombolt, ahogy még ő is ritkán szokott. Hideg , a virágos otthonka gombjai maguktól pattantak ki Ica erős mellén, feneke szélesen préselődött a konyhaasztal szélére. Karnyújtásnyi távolságból láttam, hogy fehér combjai csábos fekete bugyiban tűnnek el, amely elég vékony és kicsi volt ahhoz, hogy sűrű bozontjának néhány tincse előgöndörödjön alóla. Az arca felszabadultan kipirult volt, a mosogató mellett félig telt pohár jelezte, hogy kortyolt már kedvenc Éva vermutjából. Nem mondta, mit ünnepelünk, hiába érdeklődtem, de fél fenékkel felült az asztalra, és széjjelebb nyitotta a combját, hogy simogathassam. A tiszteletemre felvett csipkés bugyi alá még nem is jutottam, amikor nyílt az ajtó. Azt hittem, legalább bezárta.
– Mindig tudtam, hogy az én Icám kurva jó nő! – a hangban volt már néhány fröccs.