Bízol bennem?

– Megkaphatnám azt egy pillanatra?
Erre megfordultam, hogy odanyújtsam a dugóhúzót. Pillantásom meleg, mogyoróbarna szemekkel találkozott. Sötét haj... egy kicsit hosszabb a kelleténél... kisfiúsan hullott a férfi homlokába. Állkapcsának vonalát követtem tekintetemmel, majd megállapodtam tökéletesen formált száján. Ajkai vörösek. Nem túlságosan, csak épp annyira vörösek, hogy elgondolkodtattak, milyen lehet megcsókolni.
–  Odaadná? – kérdezte ismét mosolyogva.
Most vettem észre, hogy még mindig a kezemben tartom a dugóhúzót. Odanyújtottam ugyan, de nem engedtem el. Vállat vontam, megpróbáltam egy nevetéssel elütni a dolgot. A férfi széles tenyerébe csúsztattam a dugóhúzót, és a másodperc tört részéig azon tűnődtem, vajon puha-e az a tenyér, vagy kérges. Milyen érzés lenne, ha a szoknyám alá nyúlna és végigcsúsztatná a harisnyámon?
– Hát persze, elnézést. Talán nem is kéne már meginnom ezt a pohár bort.
–  Hát ezt igazán nem tudom. Szerintem csak elmélázott egy pillanatra. Ilyesmi bárkivel megesik. – Azzal ismét felvillantotta mosolyát, mire én melegséget éreztem az alhasamban. Nagyon tetszett a mosolya.
–  Igen, elméláztam. De csak egy kicsit – feleltem vállvonogatva. Nem volt értelme hazudni, épp elég nyilvánvaló volt az egész.
–  Nos, az önzésem azt kívánná, hogy többet mondjon, de kevéssel is beérem, annak is örülni fogok – mondta, azzal nekilátott, hogy kihúzza a dugót az üveg Chablis-ból, amit a kezében tartott.
–  Nem magamnak lesz – magyarázkodott. – Én a vörösbort kedvelem. Csak azt mondták, valami izmos embert keresnek, aki ki tudja húzni a dugót egy új palackból. No, nem mintha csupa izom lennék, de annyi van, amennyi kell.
Ezt úgy vettem, mint felhívást arra, hogy megszemléljem az izmait, ezért aztán így tettem. Ugyan nem nézett ki valami izomagyúnak, de azzal, hogy "amennyi kell", még keveset is mondott. Széles vállai voltak, mely erőt sugárzott. Karjai kellően kidomborodtak a pamut Henley ingben. Valahogy leküzdöttem a rám törő vágyat, hogy végigsimítsak az ing dudorain és hajlatain.
–  Úgy látom, még mindig mélázik kissé – nevetett fel, miközben a dugó harsány pukkanással szabadult ki az üvegből.
–  Nem kissé – kortyoltam mosolyogva a boromból. – Nagyon is.
Ekkor felnevetett, és ettől a hangtól a tarkóm bizseregni kezdett. Most a mellkasához kapott és felsóhajtott.
– Jót tesz a hiúságomnak, ha ilyet hallhatok. A nevem Eric.