Rima Volta Del Samantha

A remény, hogy talán leveszik a lábáról, kihunyt a lenyugvó nappal, mely lassan eltűnt a látóhatárról a Chicagón túli síkság legtávolabbi pontján. Több mint húsz emelettel a nagyváros fölött, ablaka előtt állva saját arcának áttetsző tükörképébe bámult, mely az egyhangú, unalmas valóságot tükrözte. A legjobb, amit valaha is egy férfitól várhatna, az nem más, mint hogy az az illető... valaki más legyen.
Talán ha lejjebb adná elvárásait, hihetetlen élményben lehetne része a férfinem egy-egy tipikus példányával. Most becsukta laptopját, véget vetve egy újabb magányos munkanapnak, mely az íróasztala mellett telt el. A Mesebeli Herceg nem telefonált, hogy randira hívja. A fenébe is, a Mesebeli Herceg nem is tudja az ő számát... Valaki mégis telefonált, és pusztán az, hogy valakivel találkozhat, azt jelentette, hogy megtöri a magányos napok megszokott menetét, mely abból áll, hogy felkel, kutyákat sétáltat, ebédel, dolgozik, sétál...
Samantha felsóhajtott. Volt idő, amikor egy randevúra készülődés izgalmas volt, tele kényeztetéssel és várakozással, a ma este azonban csupán emlékeztető azokra a szerelemben csalódott, szakítás után született vesztesekre, akikkel legutóbb hozta össze a sors, és akikkel végig kellett járnia egy sor jelentéktelen éttermet, önsajnáló beszélgetések közepette... Már a gondolattól is hangosan kifakadt anélkül, hogy valaki is hallhatta volna:
– Legalább egyszer az életben a kedvembe járhatna valaki azzal, hogy némi érdeklődést mutat irántam azon túl, hogy milyen fehérnemű van rajtam. Mondjuk, érdeklik a reményeim; vagy legalább lenne olyan jóvágású, hogy az önmagában is mentség a tesztoszterontól vezérelt önimádatra.
Szexis, kifinomult, mégis ingerült... ez volt ő. Samantha fogott egy taxit, azon igyekezve, hogy megőrizze kifinomultságát, vagy legalább az ingerültségét, hogy leküzdhesse a küszöbönálló csalódottság súlyát. Pont időben vagyok. Szédületesen nézek ki. Magabiztos, elegáns léptekkel vonulok majd be az ajtón, hogy minden férfi utánam fordul ebben az étteremben. Legalábbis minden tíz év fölötti hímnemű egyén.
Ám még mielőtt a bejárathoz ért volna, egy szürke kasmírfelöltőt és tweedsálat viselő férfi lépett elő csak úgy a semmiből; vagy az ő képzeletéből, vagy egy szomszédos kapualjból.
– Bocsánat, Samantha? Ön Samantha Rose?