Galambom, tömbházmesterné 1. rész

Számomra a költözés legkedvesebb része, amikor a bútorok már a helyükre kerültek, a cipekedésben segítő barátok már elmentek, az ember kibont egy üvegsört, és leül. Még meg kell tanulni, hány lépés a konyha, befelé nyílik a fürdőszoba ajtaja, vagy kifelé, még nem esik kézre a TV távirányítója, még ezernyi csetresznek kell helyet találni, de fél órát egy üveg sör társaságában már megengedhet magának az ember.
Aztán másnap kissé unalmas, feszengő feladat legalább az emeleten lakóknak bemutatkozni. Rövid csengetés, résnyire nyíló ajtó: Jó napot kívánok... Kezét csókolom... Szia... Engedje meg... Most költöztem ide... Nem, nem köszönöm... Még rengeteg a dolgom... Fut minden odaát... Szóval feszeng az ember, mert az úgyis csak később derül ki, kivel lehet majd eljárni meccsre, vagy sörözni. Ki kopog át a falon minden WC – lehúzásra. Kinél ordít a TV éjdélkor is, mert nagyothall. Ki néz ki minden liftcsapódásra, ellenőrizve az érkezőt – távozót. Később az ember a lakótársak zömével úgyis köszönő viszonyba kerül. A felével vált is néhány mondatot. Pl. közösen sokallják a közös költségeket. De igazi barátságok inkább csak a Szomszédokban köttetnek, meg az égben, ritkábban a valódi lakótelepeken.
Harmadik napja laktam Békásmegyeren, hogy pontosan hol, nem írom. Tudomásom szerint a történet főhőse ma is ott él. Ha valaki mégis ráismerne, az valószínűleg úgyis jól tudja, miről beszélek, hát nagy baj nem származhat belőle.
Szóval a csengetés hosszú volt és határozott, vagy erőszakos, ahogy tetszik. Az ajtóban alacsony, gömbölyű nő állt. Találkoztunk már, ha hagy egy kis időt, eszembe is jut kicsoda. De nem hagyott!
– Láttam, hazaért már. Mondom, megnézem, hogy rendezkedett be. Nincs-e szüksége valamire. – aha, tudom már.
– ... né vagyok, amúgy Ica. Én vagyok a közös képviselő, a lakóbizalmi, ahogy régen mondták, de neveznek egyszerűen házmesternének is.
Esetleg tömbházmesternének, gondoltam, elnézegetve a kellemesem gömbölyű formákat. Tényleg találkoztunk már.
– No és persze tájékoztatnom is kell. – nyomult beljebb, a feje búbja nagyjából az államat súrolta.
– Nem is tudja elképzelni, mennyi gond van egy ilyen házban. És minden az én vállamon.