Megérdemelt jutalom

Már legalább tíz perce bíbelődtem azzal az átkozott lakáskulccsal, míg végre, nagy nehezen sikerült beletalálnom a zárba. Hajnali háromkor persze, a kivilágítatlan udvar mélységes sötétjének kellős közepén, állapotban, remegő kézzel nehéz az embernek felülkerekednie a saját bénaságán. Az más kérdés, hogy fényes nappal, színjózan állapotban sem mindig sikerül két suta kezemnek uralnia a helyzetet... A legnagyobb ballépés persze nem az, ha kiejtek valamit a kezemből, hanem ha egyáltalán meg merik tenni, hogy a kezembe adjanak bármit is... Ügyetlenségemhez rendszerint hozzájárul még a béka segge alatt leledző önbizalmam is, s olyankor aztán én vagyok maga a két lábon járó szerencsétlenség.
Kicsit elkalandoztam, azt hiszem, ideje lenne a lényegre térnem. Tehát, éppen sikerült kinyitnom a lakásom ajtaját, beperdültem az előszobába, s az első mozdulattal rúgtam is le a lábamról azt a fránya magas sarkú cipellőt. Repült is a sarokba, annak rendje, s módja szerint. A cipőszekrénybe természetesen már semmi kedvem nem volt berakni, ehelyett betántorogtam a konyhába, majd enyhe túlzással élve jóízűen kiittam az egész csapot. Rettenetesen ki voltam száradva, az előző éjszaka elfogyasztott dacára. Vagy talán éppen azért.

Ezt követően a fürdőszobába battyogtam, ledobtam magamról füstszagú ruháimat, és már meg is rohamoztam a hálószobát. Elégedetten ugrottam be a meleg, puha franciaágyba, bevackoltam magam a takaró alá, s már vártam is az álommanót. Természetesen álommanóra nem sokat kellett várnom, jött az pár percen belül. Úgy leragadtak a szemeim, mint a bélyeg. Már éppen kezdtem a hetedik mennyországban érezni magamat, amikor váratlanul a mobilom. Az a fránya mobil, itthon hagytam megint, hiszen a buliban úgysem hallottam volna meg, ha hívnak. Így hát most ott figyelt az éjjeliszekrényen, s azon mesterkedett, hogy minden áron megzavarja a nyugalmamat. Nagyot sóhajtottam, s úgy az ötödik hangjelzés után hajlandó voltam végre felvenni. Rekedt hangon csak ennyit nyögtem a telefonba:
– Tessék!
– Szia Életem, beszélhetnénk? Ráérsz most? – a vonal túloldalán régi kedves barátom hangja csendült fel. Akivel történetesen éjszaka, a buliban összefutottam, s néhány szót váltottam vele.
– Ne haragudj, de most olyan vagyok, mint a mosott... nem részletezném – motyogtam kissé ingerülten.