Édes botlásom...

Tavaly nyáron történt, amikor a 7 éves kapcsolatom kezdett zátonyra futni, és nem tudtam, hogy mi tévő legyek. El voltam keseredve, hogy ennyi évet elveszítek, de mégsem tettem semmit a kapcsoltam érdekében, sőt... Kerestem az új barátokat, terveztem a saját jövőmet, a lakásomat, az új kapcsolatot. A jelentkezőre nem kellett sokat várnom, felbukkant az életemben az, aki iskolai nagy szerelmem volt, akiért annyit epekedtem az órákon.
Az iwiw-en bukkant rám, mióta befejeztük az általános iskolát, azóta nem is hallottunk egymásról. Mint kiderült, ő külföldön élt, és nem igazán járt haza, csak évente néhány napra.

A sok levelezés és telefonbeszélgetés után eljött a pillanat, és megláttam őt az étterem előtt. Ugyanolyan szelíd és kedves tekintet, mint akkor, és az öröm, hogy találkozunk.
Az izgalomtól alig bírtunk megszólalni, szívem annyira dobogott, hogy szinte már kellemetlen érzés volt. Hosszan átöleltük egymást, és két édes csók az arcra.
Sokáig beszélgettünk az étteremben, ittunk néhány pohár , majd ő az órájára nézett, és látva, hogy milyen gyorsan elszaladt az idő, a szállodába kellett sietnünk, hogy még át tudja venni a szobáját.
Megkapta a kulcsot, és elindultunk a szoba felé a lépcsőn. Az úton nem szóltunk egymáshoz, érezhető volt a feszültség, hogy valami történni fog, és ezt ő is tudta.
Beléptünk a szobába. Kedves kis szoba volt, egy szál virág az aztalon, tv, fürdő, egy fotel és egy franciaágy...
Lepakolta a csomagjait az egyik sarokba, amikor hirtelen egy szál fehér rózsát vettem észre a kezében, erre is emlékezett, hogy ez a kedvenc virágom.
Odaállt elém:
– Ezt neked hoztam.
Kedvesen mosolygott, átnyújtotta, és adott egy puszit az arcomra.
Mivel nem igazán volt más ülőhely, ő a fotelbe, én az ágyra ültem. Sokat beszélgettünk, ittuk a (ami szintén az egyik csomagjából került elő), nevettünk, felidéztük a régi szép időket.
Aztán éreztem, hogy kezd komolyabbra fordulni a helyzet, kezdődtek a kedves szavak, a bókok...