Tehéncsöcs 1. rész

Kipattant a melltartó elülső csatja, s mintha belső rugók szabadultak volna fel a nagy nyomás alól, a finom, diszkrét mintázatú fehérnemű két kosara merész lendülettel kétfelé röppent. Egy darabig még a nőiesen lágy vonalú, ám meglehetősen izmos felsőkarok a mellkashoz szorították, a prés azonban néhány másodperc alatt észrevétlenül meglazult, s a melltartó alig elképzelhető könnyedséggel hullott alá a mozaikpadló élénk tarkaságát elfedő műanyag rácsra. A lány a tükör előtt állt, s máris vidáman szemlélték önmaguk mását a természet s az elődök génjei által tökéletesre formált, a megereszkedésnek még az árnyékát sem sejtető mellek, ezek az izgatott férfitenyerek fészkébe kívánkozó huncut kis madárkák, a jókora holdudvar sejtelméből előbukkanó, friss cipóhéjra emlékeztető pirosbarna bimbókkal. Ez utóbbiak a nyugalmi állapot átmeneti Csipkerózsika-álmából ekkor még nem ébredeztek, Andrea tenyerei azonban – nem tudván s nem is akarván ellenállni a késztetésnek – már elindultak, hogy véget vessenek a szunnyadásnak, lepkekönnyű mozdulattal érintették meg a csúcsokat, melyek hirtelen rőtbarna lázban türemkedtek elő, s duzzadtak meg eredeti méretüknek majdnem a háromszorosára. A lány testét mintha egészen kicsi áramütés érte volna, még csak meg sem vonaglott, amit érzett, inkább borzongásnak lehetne nevezni, ez azonban nem kellemetlennek, inkább bizsergetőnek tűnt. Mintha szikrákat vetettek volna az idegvégződések, melyek ugyan a lélek belsejében felkavargó homályt át nem világíthatják, csupán a felszíni gomolygásokat érinthetik villamos tűhegyek módjára.
Cserepesedni készülő ajkait Andrea kissé , mintha csókolózásra készülődne, ám tudván, azt, hogy egyedül van az egész házban – ebben a tágas, vidéki zöldövezeti, sokféle komforttal felszerelt kertvárosi lakásban, Tilda nagynénje otthonában –, szembe kellett néznie a rideg ténnyel, hogy smárolni itt most csak a levegőt lehet, legfeljebb még a tükör közönyösen hideg lapját. E gondolatba most már lábujjától a feje búbjáig beleborzongott, s miután a tükörből kikerekedő, világosbarna szemekkel visszanézett önmagára, és száját cicamód körbenyalta, alig tudott ellenállni a lélek belsejéből előtörő csüggeteg hangulatnak, melynek belsejében kemény magként ott fészkelt a hiány, a nehezen körbejárható, ámde a test belső útjait mégiscsak hatalmába kerítő démon.