Új élmények, új emberek, új vágyak...

Idén éreztem újra a magyar földet a lábam alatt. A másfél év, amit Németországban töltöttem, szinte örökkévalóságnak tűnt.
18 évesen a gimnázium befejezése után, úgy döntöttem nem akarok főiskolára menni. Többre vágytam. Új élményekre, új emberekre, új tájakra. A neten böngészve akadt meg a szemem egy au pair-ügynökségen, akikkel hamarosan fel is vettem a kapcsolatot. Sokáig keresgéltük az ideális családot, akiknél bébiszitter lehetek. Hihetetlenül boldog voltam, mikor az idegőrlő, és hosszadalmas keresgélés után, egy Köln mellett élő család visszajelzést küldött, hogy másfél évig szívesen látnának. Mielőbbi indulást kértek, így 5 hét múlva idegesen toporogtam a kölni állomáson, kutatva leendő családomat.

Nemsokára megpillantottam őket. Anke és Thomas jött elém, a házaspár, akiknek a vigyázni fogok. Kedvesek voltak az első perctől fogva, mosolyogtak, igyekeztek nyugtatni. Otthon ismertem meg a gyerekeket. Judith, a kis cserfes 8 éves az első pillanatban belopta magát a szívembe. A nővérével, Lillivel már több bajom volt, igazi nyafogós hercegnőcskét ismertem meg a személyében. Este érkezett haza a harmadik gyerek. Épp a bőröndömet pakoltam ki, mikor kopogott a szobaajtón. Mikor belépett, iszonyatosan meglepődtem. Tudtam ugyan, hogy egy korosztály vagyunk, de valahogy másra számítottam. Klaus rámmosolygott, én pedig nem nagyon tudtam szóhoz jutni. Kerestem a szavakat, szegény azt hihette, hogy még a nyelvet sem beszélem igazán. Valahogy egy visszahúzódó, magának való fiúra számítottam, nem egy mosolygós, magas, barna hajú, zöld szemű férfire. Mert az volt. Messze nem gyerek. Megígérte, megmutatja, hova mehetek majd a szabadidőmben, ha szeretném, bemutat a barátainak.

Nagyon közvetlen, és megnyerő volt az első pillanattól. Sokat segített nekem, eligazított hol van a bolt, és besegített a húgai nevelésébe is. Anke és Thomas is nagyon türelmesek voltak velem, pár hét alatt belerázódtam a napi rendbe, a lányok is kezdtek szót fogadni nekem, úgy éreztem az egész család elfogadott. Már nem csak alkalmazottnak éreztem magam, hanem szépen lassan családtagnak. Egyedül Klaus nyugtalanított egy kissé. Néha azon kaptam magam, hogy nem a főzésre, vagy mosogatásra figyelek, hanem azt lesem, éppen mit csinál.