Olvadó jéghegy 3. rész

Rémülten nyakig merült a vízbe és a fal felé fordult. Mint a lándzsa, oly erővel állt belém a bizonyosság, hogy mindent elrontottam. Összekavartam a szokásos menetet és elriasztottam a vadat. Hebegve próbáltam kikászálódni a több mint kellemetlen helyzetből.
– Ne haragudj – mondtam – azt hittem már, hogy belefulladtál.
Lassan közeledtem, tenyeremet nyugtatólag magam előtt tartva. Ő a szűkös térbeli lehetőséghez képest bújt a falhoz. Kissé oldalazva közeledtem, közben duruzsoltam, mint a befűtött kályha:
– Hidd el, nem akartam rosszat. Az van, amit te akarsz, csak meg akartam bizonyosodni... – leültem a kád peremére. – Meg akartam bizonyosodni, hogy nincs semmi baj. Ez talán csak nem baj?! – próbáltam hihetően hitetlenkedni. Fesztelennek szánt mozdulattal jobb kézzel a kádra támaszkodtam, aztán mégis inkább a combomra helyeztem a tenyerem.
– Ööö... – mondtam, és krákogtam hozzá. – Látom, rendben vagy. Vagyogatsz, hisz nyilván zavarban vagy. Ami az én hibám.
Aztán mégis hárítottam a felelősséget: – Ezért is biztosítok fürdőhabot.
Biztosítok! – mintha hoteltulajdonos lennék, gondoltam magamban bosszúsan.
– Hisz így nem látok semmit, ami nem ad okot az aggodalomra – gabalyodtam bele egy mondatba, és nyomatékul fölemeltem a mutatóujjam. De nem azt nézte. Hanem lejjebb. Nem, a mellkasom nem lehet, gondoltam, nem domborodik az ingben. Lejjebb vándorolt a tekintetem, és akkor vettem észre, hogy a nagy sietségben és izgalomban elfelejtettem elpakolni a farkam. Pillanat alatt fülig vörösödtem, a magabiztosságom is elillant. Ügyetlen mozdulatokkal próbáltam legalább utólag a nadrágomba tuszkolni. Elfelejtettem addigra már, hogy az eredeti cél éppen az volt, hogy előkerüljön, és jó sokáig ott is maradjon. Húztam volna föl a sliccet, de az ingem csücske minduntalan beakadt...
– Hagyd csak – mondta hirtelen. Lesütötte a szemét. – Úgy értem, hagyhatod – hadarta. – Nem zavar. Egyáltalán – dacosan a szemembe nézett. – Ahogy érzed. Nem érdekel. Egyáltalán – és megint elkapta a tekintetét. Ujjheggyel borzolta a víz színét, és lassan följebb csúszott a kádban. Épp csak annyira, hogy mellbimbói a szelíd hullámokon ringtak. Pontosabban csak sejteni lehetett, hogy félig – meddig kiemelte a bimbóit, mert hab tapadt a mellére.