Kéretlen segítség 1. rész

Lábaimba erősen hasított a fájdalom, de nem állhattam meg. Akárhányszor néztem hátra, nem láttam tisztán, de éreztem a fenevad közelségét mögöttem. Bár nem tudtam érdemes-e, mégis futottam, ahogy csak bírtam. Fogalmam sem volt azonban, meddig bírom még. Erőlködve kapkodtam a levegőt és a szürke égboltot átkoztam. Ám hiába, mert a vastag felhőréteg nem akart oszlani, hogy utat engedjen a napsugaraknak, amik véget vethettek volna menekülésemnek. Miért pont én? Mit ártottam a másik oldalnak, hogy időről időre újabb vadállatok vesznek üldözőbe? A gondolataim azonban hamar visszatértek a kimerülőfélben levő izmaimra. Kilátástalannak éreztem a helyzetem. Elképzelni sem tudtam, ezúttal hogyan úszom majd meg...

És akkor megláttam őt, az ezüst hajú férfit. Pillanatokon belül mellé értem.
– Fuss! – kaptam el gondolkodás nélkül a kezét és húztam magam után.
Engedett nekem és már ketten rohantunk a végtelennek tűnő utcán. Bokrok kilógó ágait söpörtem félre, kukákat löktem fel, nem törődve semmivel, csak azzal, hogy megmeneküljek.
– Be a házba! – kiáltotta a férfi a tőlünk jobbra eső kapura mutatva.
– Nem! – ráztam meg a fejem, ám ekkor ő kapta el a kezem és rántott magával.

Hangosan csapódott be az üvegajtó mögöttünk, én pedig a lépcsőn értem földet. Nem láttam, a férfi mit csinált, amíg én minden erőmmel azon voltam, hogy újra lábra álljak.
– Mire volt ez jó? – kérdeztem dühösen, de ekkor megpillantottam a vadállatot az üvegen keresztül és belém fagytak a további szavak. Kékesfeketén izzó szemek szegeződtek rám. A vicsorgásától kellemetlen borzongás futott végig testemben, szívem hevesen kalapált.
– Már nem tud bejönni – fordult felém a férfi.
És valóban... ahogy az ajtónak ugrott a farkasszerű lény, ezüstös villámok kíséretében le is pattant róla. Újabb támadásra készen feszült neki a levegőnek, fenyegetően mély morgást hallatott, ahogy szemét rám villantotta. A föld beleremegett a lábunk alatt. Az ezüst hajú férfi erőteljes hangon, számomra ismeretlen szavakat mondott a vadállat felé intve. Az dühödten vicsorgott rá is, nem tágítva odakintről. Azon kaptam magam, hogy a lépcső korlátjába kapaszkodom olyan erővel, hogy már fájni kezdtek az ujjaim.