Emmanuelle 5-6. fejezet

5. fejezet – A törvény

Mario a vendégét a vörös atlaszpuha bőrdíványra ültette, két japán lámpa közé. Egy boy, aki mindössze egy kétoldalt felsliccelt, feszes, élénkkék sortot viselt, üvegtálcát hozott, és letérdelve az ugyancsak bőrrel borított keskeny, hosszú asztalra helyezte.
Mario háza rönkfából épült, egy sötét csatorna fölé hajolt, játszottak rajta a visszavert fénysugarak. Emelete nem volt, kívülről erdei találkahelynek látszott. A belépőt meglepték a fényűző bútorok és kárpitok. A szalon teljes hosszában a khlong-ra nyílt, Emmanuelle láthatta a kéregbárkákat, amelyek meg voltak rakva édes italokkal, kókuszdióval, főtt rizzsel töltött bambusszal. Lián – és levélszigeteket sodort az ár az éjszakában. Az a férfi vagy nő, aki hátul, az egyetlen evező fölé görnyedve állt, s a lábával egyensúlyozva erőlködött, közömbös pillantást vetett a helyiség belsejébe. Egy szomszédos templom ormán a rézcsengettyűk, amelyek nyelve szélfútta füge levelére emlékeztetett, két hangon szóltak, az egyik vékony volt, a másik súlyos, mintha valaki megsebesült volna. Gong hallatszott a távolból, amint álomra hívta a boncokat. Egy sipító női hang bölcsődalba kezdett valahol.
– Egy barátom is eljön – mondja Mario. Visszafojtott beszéde illik a Buddha-figurák árnyaihoz,
amelyeket a hangulatvilágítás vetít a falra. Emmanuelle-t annyira elfogja a félelem, hogy egy hajtásra kiissza a félpohárnyi méregerős koktélt. Eláll tőle a lélegzete, de a görcsös félelem nem oldódik föl. De hát mi van vele? Szégyelli ezt a körvonalazatlan félelmet, megpróbálja eloszlatni ezt a képtelen varázslatot:
– Ismerem őt? – kérdezi.
Csak ebben a pillanatban jön rá, hogy csalódott: Mariónak tehát esze ágában sincs kettesben maradni vele. Azt hitte, hogy kényére-kedvére akarta őt birtokolni, a férjét sem volt hajlandó fogadni, és lám, mégis meghívott valakit gardedámnak.
– Nem – feleli Mario. – Magam is csak tegnapelőtt találkoztam vele egy estélyen. Angol. Lenyűgöző lény. És bámulatos a bőre! Az itteni napfénytől csokoládébarnára sült... Hogy is mondjam? Jó íze van a színének. Meg fogja szeretni.
Emmanuelle szívébe belemarkol a féltékenység, megalázottnak érzi magát. Mario olyan sóvárgással beszél erről az emberről, hogy minden szónál elakad, mintha csak hosszú vívódás után tudna választani közülük, mintha csak – Emmanuelle elképzeli – egy cukrászdában nyalánkságok közül válogatna.