Angyali szerető

Egy fárasztó nap után szomorúan indultam haza. Aznap volt egy éve, hogy először találkoztam életem nagy szerelmével. Ahogy a ház közelébe értem – mint ahogy azóta minden nap – szememmel végigpásztáztam a parkolót. Tudtam, hogy úgysem fogok látni semmit, de már úgy belém ívódott ez a mozdulat, hogy nem tehettem ellene semmit.

Ekkor hirtelen nagyot dobbant a szívem, mert megpillantottam egy ismerős fekete autót. A rendszámát ugyan még nem láttam, de nyugtattam magam, hogy ez nem lehet az Övé! Olyan messziről nem jön még egyszer ide. Az eszemmel tudtam, hogy Őt oda köti minden, engem ide, ezeket feladni nem tudjuk, bár azért idővel én mobilabb tudtam volna lenni, ha kell, a távkapcsolatról pedig azt gondolta nekem nem elég. Tudta, hogy szeretem, tudtam, hogy szeret, de ennyi. Hónapok óta nem beszéltünk, azért, hogy talán így könnyebb felejteni. Csak remélni mertem, hogy ez neki jobban megy, mint nekem.

Próbáltam kiűzni a fejemből a negatív gondolatokat, közben megkíséreltem a táskám mélyéről előhalászni a kulcsomat. Mikor meglett, felpillantottam. A kapu előtt toporgó, lehajtott fejű férfiben felismertem Őt. De csak egy pillanatig láttam, hisz szememből ömleni kezdett a könny. Amikor odaértem, szó nélkül megálltam előtte. Lassan felemelte a fejét, rám nézett. Döbbenten tapasztaltam, hogy Ő is sírt. Nem szólt semmit, csak adott egy puszit a számra, és szorosan magához ölelt. Úgy kapaszkodtunk egymásba, mint két fuldokló, akiknek ez volt az egyetlen esélyük az életben maradásra. Hisz így is volt. Külön-külön csak vegetáltunk, a másik nélkül semmik voltunk.

Ahogy valamennyire csitult a sírásunk, láttuk, hogy az emberek megbámultak, és nagy ívben elkerültek minket. Kibontakoztam a karjaiból, kézen fogtam, és szótlanul felvittem a lakásba. Tudtam, hogy beszélnünk kell, tudtam, hogy iszonyú nehéz lesz.

Főztem egy kávét, a redőnyt kissé leeresztettem, hogy kellemes, meghitt félhomály borítsa be a szobát. Leültünk a kanapéra, egymástól kissé távolabb, hogy lássam Őt. Tekintetemet rá emeltem, és vártam, hogy beszéljen.

Elmondta, hogy ugyanazt érzi, mint én, ugyanannyira szeret, és nélkülem ugyanúgy szenvedett, mint én nélküle. Azt hitte azonban, hogy az idő majd enyhít a fájdalmán, de nem így történt.