Szűzföld 2. rész - Össztűzben szűzföldön

Ugyanaz a repedezett, szomjas föld, melynek nem használna sem szemránckrém, se száguldó vihar. Szorít és sűrű a meleg.
Mint egy katlan a pokol tornácán. Mellettem a konyhakésen barnára száradt a vér.
A semmi közepén kapaszkodik a réglátott Y-ágú fa. Korhadt testében apró rovarok és éhező élősködők jelentik az egyetlen kapcsolatát az élettel. Még egy halovány ágacskát erős jóindulattal beszámíthatunk, amely csálén tétovázik, mint lebénult aggastyán makrancos kisujja, ami a szuvas törzstől függetlenítve magát, virtustáncba kezd a végső búcsú előtt.
Imélda! Vele voltunk itt egyszer... Merre jársz, Imélda?
Minden ugyanolyan a szigorú, sötét hegyek is, a szétszórt mákszemekként pattogó tücskök is mint amikor előzőleg itt jártam. Szinte ugyanolyan...

Majdnem... A fa mégis más! Két évvel ezelőtt nem volt az élettelen törzshöz egy kimerülten vergődő lány kikötözve.
Forrón ölel a fény.
A lány kitárt szemében, apró tavak mögött félelem és beletörődöttség egyszerre látszik.
A hegy kalapja hirtelen füstölni kezdett és vaskos felhők törtek elő, elárasztva a völgyet, és süvítve, port söpörve a közeli falu felé. Ahogy résnyire nyitott ajtón óvatosan bekúszik egy kesztyűs kéz, és eléri a villanykapcsolót, úgy szakadt le egy pillanat alatt a sötétség. Egybefolytak a színek, majd mind eltűntek. Feketébe hajló szürke lett a világ. Közepén a kipányvázott áldozat, szemében riadt kérdés.
Zúgott, csattogott, ökölnyi cseppek gyorsulva kopogtak, és nyomtalanul bekúsztak a talaj ráncaiba. Minden szürke és fekete. Csak a repesztő villámok pattogtak jégfehéren a fatörzs körül, egymást érve. Mintha az Y-fával és az ártatlan áldozati báránnyal együtt a völgyet akarnák eltörölni.

A szomjas föld megtelt, feszülő bendővel sarat böfögött, a csuklójánál odakötött lánnyal együtt várta a kegyelemdöfést.
Elindultam volna a vén fa felé, kiszabadítani a lányt, mert a törzshöz lapulva sem nyújtott menedéket a két kopár és az egyetlen csenevész ág. Először a saját kötelékeimet kellett lefejteni. A konyhakés nyele ragacsos.
– Megyek már! kiáltottam, de hangom elnyomta az égi ütőzenekar.
Haja már rég a fejére lapult, patakokban vezette a szertelen vizet, arcát köpködte a szél, ruháját a testéig csapkodta, talán tovább is, magányos lelkéig.
– Megyek már!
Ijedt, könyörgő tekintetét le sem vette rólam, amíg kiléptem a háromfalú kunyhóból. Alattam ólomlábak.