A tenger

g

alf

ye

alf

rm

alf

ek

alf

ei

A meleg szellő lágyan fodrozta a tenger azúrkék vízét. Mintha az egyébként tükörsima lepel most szabályos ráncokba tömörödött volna. Mindazonáltal az enyhe légmozgás kellemes hűvöset csalt az egyébként forró nyári nap tikkadtságába.
Dana ilyenkor érezte igazán, hogy él. Élvezte, ahogy hosszú szőkésbarna hajába belekap a szellő és viszi magával a levegőben. Szeretett ilyenkor a tengerparton futni, érezni, ahogy a homok a lábujjai közé hatol, majd a tenger apró hullámai kimossák, vagy csak egyszerűen állni a hűs fövenyen és kitárt karokkal élvezni, ahogy a levegő végigsimítja a testét, mint egy gyengéd szerető.
Az apja mosolyogva nézett rá. A fejét enyhén oldalra döntötte és a válla fölött figyelte a lányát. A kis csónak, amiben ültek, nem adott neki nagy mozgásszabadságot, de ez is pont elég volt. Ahogy a szeme sarkában megpillantotta a lányt, kissé már ráncosodó arcán mosoly terült szét. Gir már élete derekán járt. A bőrét barnára cserzette a nap. Rövid hajában, amely olyan színű volt, mint a kókuszdió héja, már megjelentek az ősz tincsek. De a szeme még mindig fiatalosan csillogott, ha a lányára, egyetlen nézett.

Dana egyszerűen gyönyörű volt. Maga volt az isteni tökély. Így, háta mögött a végtelen, azúrkék tengerrel, ahogy lehunyt szemmel fordítja fejét a szél felé, amely belekap a hajába, olyan volt, mint a régi mesék tengeri tündérei. Girnek egy pillanatra összeszorult a szíve.
A lány olyan volt, mintha egyenesen a tenger mélyéről érkezett volna. Az istenek palotájából, amely valahol a végtelen kékség alatt fekszik, legalábbis az ősrégi történetek szerint. Olyan volt, mint akit sosem érintett meg az emberi gyarlóság, amitől a régi mesék óva intették az embereket.
A bőre halvány krémszínű volt és csillogóan tiszta. Hosszú nyaka olyan volt, mint egy hattyúé, amelyet néha napján láthat az ember egy-egy sziget nagyobb tavában. Karcsú volt, akár a nádszál, de ugyanakkor hihetetlen mekkora erő szorult belé.
Testét csak egy vékony szövet takarta, amelyet a dereka köré és a nyakperecére tekert. A fehér anyag lebegett a szélben és vékony hártyáján át sejteni engedte a lány formás testét.
Gir megcsóválta a fejét, ahogy a régi mesékre gondolt, amelyek apáról fiúra és anyáról lányra szálltak. Mind azt mesélték el, hogy az ember csak úgy élhet boldogan, ha azzal az egyetlen lénnyel osztja meg élete minden percét, akit a legjobban szeret.