Emmanuelle 3. fejezet - Keblek, istennők és rózsák

Emmanuelle úszni akart a klubban, nem a nők fecsegését hallgatni. Ezért úgy döntött, hogy korán reggel megy ki. Leúszott tíz hosszt a medencében, ruganyosan, könnyedén, nem érdekelte sem az "időeredménye", sem a férfiak, akik bámulták – egyébként ilyenkor még kevesen voltak. Ritmikus karcsapásaitól kibuggyant a melle a vállpánt nélküli fürdőruhából. Amikor az oldalára fordult, a csillogó vízben még gömbölyűbbnek látszott a keble, s a bőre még selymesebbnek. Mellbimbója körül szűk kis árok képződött, s ettől a körülötte lévő, vöröslő holdudvar olyan lett, mint egy parányi korallzátony. E nélkül az apró részlet nélkül, amely elárulta a málnaszem sebezhetőségét, s még a szájban szétolvadó ízét is felidézte, a mell tökéletes, túlságosan szoborszerű domborulata talán nem is keltett volna izgalmat.
Amikor végül kifulladva a létrához úszott, s megragadta a krómozott oldallécet, észrevette, hogy a kijáratot őrzik. Ariane de Saynes állt fölötte, a létra tetején, és harsányan nevetett.
– Útelzárás! – kiáltotta. – Áthaladás csak tiszta múltú egyéneknek!
Emmanuelle dühös volt, hogy az egyik "hülye" mégiscsak elcsípte. Közben igyekezett olyan kedvesen mosolyogni, ahogyan csak bírt.
– Sellőt játszunk, hajnalban, amikor a tisztességes asszonyok a mennek? – évődött Ariane. – Miféle titok lappang itt?
– Miért? Maga is itt van – vágott vissza Emmanuelle. Megpróbált kimászni a medencéből.
Ariane nem mozdult az útból.
– Ó, az egészen más... – mondta titokzatosan. Emmanuelle nem kért magyarázatot.
A grófné ráérősen szemügyre vette foglyát.
– Isteni alakja van – jelentette ki végül elismerően.
Szavaiból őszinte jóindulat áradt. Ariane egy kicsit talán dilis – gondolta Emmanuelle –, az viszont jó, hogy olyan erős: van benne valami felvillanyozó. Már nem is esett olyan nehezére mosolyogni.
Ariane végre ellépett a létra felső fokáról. Emmanuelle felkapaszkodott. Szép nyugodtan visszadugdosta a mellét a fürdőruhába (a bimbó azért csaknem teljes egészében kívül maradt), és leült Ariane mellé. Két északi típusú fiú lépett oda hozzájuk, és angol társalgásba kezdtek a grófnéval. Ariane jókedvűen válaszolgatott a kérdéseikre. Emmanuelle-t nem zavarta, hogy egy szót sem ért a csevegésből. Ariane hirtelen hozzá fordult:
– Érdekli ez a két úr?