Emmanuelle 2. fejezet - A Paradicsom zöldellő fája

A fekete mozaikcsempével kirakott, rózsavizes medence, amelyben Emmanuelle a bokáját áztatta, a Bangkoki Királyi Sport Club tulajdonát képezte. A klub férfi tagjaihoz tartozó feleségek és lányok szombat és vasárnap délután a lóversenytér mázsálójánál áttetsző ruhákban mutogatták combjukat és mellüket, ugyanezt ruhátlanul pedig a hét többi napján, a medence mellett. – Egy fiatal nő vitte a szót, akinek a teste fiatal kancáéra emlékeztetett; Emmanuelle mellett feküdt, hason, összefont karjára hajtva a fejét (Emmanuelle combját időnként megcsiklandozta rövid haja); a nő izmai a napon vörös ceruzarajznak tűntek rézszínű bőre alatt. Jókedvű nevetése visszhangot vert a víz felszínén. Hangjának szépsége felöltöztette pucér-bizalmas közléseit.
– Gilbert kötelességének érzi, hogy a Kalóz-on rendezett buli óta a sértődöttet játssza. Az a bűnöm, hogy három éjszakát a családi fészektől távol töltöttem. Az sem vigasztalja, hogy a negyedik este illedelmesen hazamentem – mert, sajnos, a Kalóz kifutott!
Emmanuelle tudta, hogy a nőt Ariane-nak hívják, de Saynes grófnak, a francia követségi titkárnak a felesége, és huszonhat éves.
– Mi ütött a férjedbe? – érdeklődött egy másik nő, aki piros vászon napágyon fésülgette O nevű, mindenbe beletörődött . – Megváltoztatta az elveit?
– Nem az ellen van kifogása, hogy a parancsnok kabinjában töltöttem ezt a három éjszakát, hanem hogy nem szóltam neki előre. Úgy érzi, nevetségessé tette magát, mindenütt keresett, még a rendőrséget is értesítette.
A nők dongtak. Fakírszenvtelenséggel nyúltak el az átforrósodott kőlapokon (hozzáedződtek már a süléshez), égő húsból csillagot formálva a hason fekvő Ariane és az üldögélő Emmanuelle körül. Ez utóbbi inkább hallgatta, mint nézte őket; a langyos vízen a lába körül tükröződő visszfények pillanatnyilag jobban érdekelték, mint a barnára sült testek látványa.
– Mért, mit képzelt, hol vagy? Rém nehéz volt kitalálni!
– Végre valami szórakozás ebben az országban!
– Tényleg kitalálhatta volna, tekintettel arra, hogy a fedélzeten rendezett ünnepség végén saját bevallása szerint akkor látott utoljára, amikor egy szál semmiben két rettenthetetlen matróz között álltam, akiken látszott az elhatározás, hogy sorsot vetnek a ruháimra.
– És megtették?
– Hát tudom én?