Az a NAP 7. rész

– Lassan készülődnöm kell..., mert lekésem a vonatot... – mondtam majd felálltam az öléből. Már negyed tizenkettőt mutatott az óra.
– Jól elbasztuk az időt... – szólalt meg ő is.
– Hát igen..., szó szerint – vágtam vissza és nagyot röhögtünk. Töltött még és odanyújtotta a poharamat.
– El sem hiszed milyen jó, hogy itt voltál – kezdte, majd egy kérdéssel folytatta
– Csapunk majd máskor is hasonló görbe napot?
– Hát..., nem tudom... – válaszoltam jól érezhető feszültséggel hangomban – ... mert azért csak megcsaltam ma jónéhányszor a párom... – álltam le egy kicsit, majd folytattam tovább – ... ne haragudj, de kicsit zavarban vagyok, vagy mi..., úrrá lett rajtam egy nyomasztó gondolat... – vettem egy nagy levegőt sóhajtva – ... kezdem felfogni mit tettem..., tettünk..., nem bánom..., meg csodálatos volt..., de zavar..., nagyon zavar..., megértesz? Nem válaszolt azonnal csak hozzám lépett, megsimogatta az arcom, majd átölelt.
– Persze, hogy megértelek..., de most menj..., zuhanyozz le..., mert én is szeretnék..., és kikísérlek az állomásra. A törölközőt magamra tekerve tértem vissza, ő pedig már ment is be. Már felöltöztem mikor kijött a fürdőből, törölközőjét vállán hanyagul átvetve és kezdte gyorsan magára kapkodni a ruháit. Pár perc múlva elindultunk az állomásra. Kicsit gyanús volt, hogy senki sem várakozik. Boldogan csevegtünk, mikor csak úgy véletlenül az állomás egyik órájára pillantottam.
– Basszus! – csattantam fel meglepetten
– Te nem állítottad előre az órádat a hétvégén? – kérdeztem szemrehányón, s a fejemmel az óra felé böktem.
– Húúúú, az lehet... – válaszolta, ahogy az órára pillantva látta, hogy már úgy öt perccel elmúlt egy óra. Annyira ideges lettem, hogy még el is sírtam magam. Kedvesen próbált ugyan nyugtatni, de én vigasztalhatatlannak éreztem magam.
– Gyere, nézzük meg mikor lesz a következő! – és vállaimnál magához vont a menetrend felé terelve.
– Nem kell nézni... – mondtam szipogva – ... pont négykor lesz – és megtöröltem egy kicst a szemeimet.
– Megvárjuk itt, vagy visszamegyünk hozzám? – kérdezte.
– Menjünk vissza inkább... – mondtam beleegyezőn és már el is indultunk.
– Hú, de mérges vagyok... – mondtam a lakásba lépve – ... semmi ötletem sincs, hogy miként magyarázzam meg ezt majd otthon... – mérgelődtem folyamatosan.