Gyűlöllek

Petárda tompa puffanása hallatszott valahonnan az utcából.
– Már kezdik. Nem is értem, mi a jó benne. Még sötét sincs, hogy legalább a tűzjelenség látványos legyen – mondtam, miközben behúztam az övemet.
– Ha nekik ez jó... hallatszott a válasz Szilvitől. Nem igazán érdekelte, mit mondok, már egy hete készült a bulira, ahová szilveszterre hívták. A tükör előtt állt előrehajolva, szempilláját festette éppen. Óévbúcsúztató ünneplési szokásaink tekintetében nem lehettünk volna jobban tűz és víz. Én nem szerettem magát az ünnepet hangos tűzijátékaival, konfettijével, . Valahogy az ilyenkor mindenkin eluralkodó őrültség hatására annál is inkább nyugalomra vágytam, mint egyébként. Szilvi imádta a delíriumot, a káoszt, a kavarodást. Mindig azzal magyaráztam magamnak, hogy gátlásai és vágyai ütközésével így számol el önmaga felé, ez a kiskapuja, indok, hogy elengedje magát.

Zsebembe csúsztattam tárcámat, kész voltam. Amint kiléptem a hálószobából, Szilvi elém fordult a fürdőből a folyosóra, dressze szoknya része lendületből libbenve követte a mozdulatot.
– Szép vagyok? – kérdezte dicséretre éhező szemmel (azzal a gyönyörű tengerkék szempárral), pajkos mosollyal. Egyik kezét felemelte, másikat csípőre rakta, próbálta túlnyújtózni 165 centijét. Hosszú sötétbarna haja mindenféle fodrászati cselfogást nélkülözve omlott vállára, pont úgy, ahogy szerettem. Leheletnyi sminkje még bájosabbá tette, mint természetesen volt. A bézs-narancs halvány virágmintás dressz felső része pont úgy volt dekoltálva, hogy az ne legyen túl kihívó, de látni lehessen telt, formás melleit, és egy egész kicsit a melltartó csipkéjéből is alul. Lejjebb szűkítve volt, ráfeszült kerek csípőjére, majd fodros szoknyában végződött. Odaléptem hozzá és egész finom puszit nyomtam ajkaira válaszként, majd gyorsan megfordítottam és rácsaptam popsijára, amelyen olyan szépen feszült a ruha.
– Naa! – méltatlankodott színlelt felháborodással.
– Kiállok a garázsból, addig készülj el! – mondtam már lefelé tartva a lépcsőn. Felmarkoltam a kocsikulcsot a nappaliban álló zongora tetejéről, és bementem a garázsba. A pattogva meggyulladó neonok rideg fényében ott állt az öreg Volvo 460-as, hűséges társam.