Kikötői kalandok 1. rész - Béka vele

– Szép jó napot, kedves Zoltán!
– Jó napot, doktor úr! – biccentettem oda a Ford Galaxy volánja mögül kiintegető középkorú férfinak.
– Majd olyan egy óra múlva jön a lányom és a családja, lenne szíves beengedni őket? – kérdezte pár perccel később, mikor leparkolta a Galaxy – t, és felhuppant a porta mögött felsorakoztatott biciklik egyikére.
– Persze, természetesen – feleltem a porta ajtófélfájának támaszkodva. – Mint mindig.
– Köszönöm szépen, Zoltán – azzal elkerekezett a kikötő belseje felé, ahol több mint száz vitorlás – kicsik és nagyok – sorakoztak.
Flegmán néztem, ahogy a jó doktor lefordul a kereszteződésben és eltűnik a szárazon hagyott hajók és a roskadozó zuhanyzó mögött. Ez is hét napból ötöt itt dekkol, aztán az ember csodálkozik, miért tart olyan sokáig, hogy bejusson egy orvoshoz szakvizsgálatra.
Visszabújtam a bódémba, melyet portának csúfoltak. Háromszor hármas fatákolmány, erősebb viharban azon imádkozom, hogy ne dőljön össze. A szél még zárt ablak és ajtó mellett is keresztülfúj rajta, a nyári hőségben pedig szaunát lehetne nyitni benne.
Mint most. Alig volt kilenc óra, de a higanyszál már túlmászott a huszonöt fokon. A bódéban ugyan még érezni lehetett az éjszaka hűvösségét – mármint huszonöt fokhoz képest hűvös –, de jól tudtam, délre kint lesz harminc, bent meg negyven fok. Így hát gyorsan meg is szabadultam trikómtól.
Éppen azon voltam, hogy visszabújjak hófehér pólómba, mikor egy ismerős hang csendült az ajtó felől.
– Ó, chipp and dale show?
Oldalra sandítottam. Eszter volt az, a vitorlás tábor egyik bébicsősze. Kerek arcán széles vigyor terült szét, és leplezetlenül méricskélt. Ezzel természetesen zavarba hozva engem.
A biztonsági őröket két sztereotípia lengi körbe. Az egyik, hogy kivénhedt, elhízott, nyugdíjas katonák, rendőrök vagyunk. A másik véglet meg az ifjú, kigyúrt seggtitán. Na most, nálam odáig igaz, hogy ifjú. Huszonhat éves vagyok és a cégnél csak két nálam fiatalabb van. Nem vagyok elhízott, se kigyúrt, sőt, százhetvennyolc centimhez mindössze hatvan kiló társul, ennek megtartása is gyötrelmes. És rendesen eszem, edzek, csak sikeresen olyan géneket örököltem a szülőktől, amik ellehetetlenítik a testsúlygyarapodást. Apám nyolcvan kilóval már daginak számít a családban.