Még kívánlak...

Szakított velem. Úgy éreztem, vége mindennek, semmihez nincsen kedvem, és nem is lesz. A hétvégén szőlőszüret lett volna, amire hivatalos volt, és azt mondta, nem hagyja ki, még ha már nem is vagyunk együtt. Igent mondtam, noha fájt, hogy úgy kell tennem a szüleim előtt, mintha minden a legnagyobb rendben volna. Még nem volt a szakítás "hivatalos".

Elérkezett a szombat, és a város szélén lévő kis kertünkben vártam, hogy felzúgjon a közelben a motorhang, amit mindig úgy vártam, ha jött hozzám. Most kicsit tartottam tőle, és remegtem a szomorúságtól. Nem szándékoztam visszacsábítani, vagy valami hasonló. Aztán meghallottam, hogy közeledik. Egy puszit nyomott a számra(mint bármelyik korábbi találkozásunkkor a kapcsolatunk idején) majd belém karolt, és siettünk a többiek felé, kezdődött a munka. Már ekkor sem értettem, mi is akkor a helyzet köztünk? Ugyanis elég hosszú ideig voltunk együtt ahhoz, hogy barátként is így kezeljen, szóval nem tudtam eldönteni, hogyan viszonyuljak hozzá ezek után. Beszélgettünk, szedtük az érett fürtöket. Kis idő elteltével láttam rajta, mikor a szemébe néztem, hogy ugyanúgy kíván, mint régen. Mikor senki sem figyelt, megragadott, és hosszan megcsókolt. Beleborzongtam. Utána a kezéből a számba adott egy szem szőlőt, amit a lehető legerotikusabban haraptam le a fürtről, eléggé erotikusan ahhoz, hogy a farkát képzelhesse a számba.
– Uhh, inkább ne... – nyögte. Láttam rajta, hogy őrlődik a vágy és az érzelmei között.
– Éhes vagyok – közöltem vele, mivel már dél felé járt az idő, és az ebédet a szőlőskert végében álló kis szerszámos házikóban szándékoztuk elfogyasztani, ami most jócskán messze került a tőkék közt dolgozó emberektől.
– Megyek veled, én is megéheztem – vágta rá rögtön.