Nyomulós Dóri látogatása

Ez a történet azon a napon kezdődik, amikor a férjem és a lányom elutaztak vidékre, hogy a párom betegeskedő nagynénjét meglátogassák egy határszéli kis falucskában. Én nem mehettem velük, mert nem volt már szabadságom, a fiunk pedig nem akart velük menni, mert ez a nagynéni – diplomatikusan fogalmazva – nem tartozott a kedvenc rokonaink közé.

Délben a munkahelyemről éppen csak kiszaladtam egy görög salátára, amikor egy ismerősnek tűnő nő gyakorlatilag a nyakamba ugrott.
– Szia, Anna! Tényleg nem ismersz meg, vagy csak nem akarsz megismerni? – kérdezte, de ekkorra már legalább négy-öt puszit nyomott a képemre.
– Dóri? – találgattam tétovázva. – Csak nem te vagy a nyomulós Dóri?
Ő volt. Nyomulós Dórit még a gimnáziumban neveztük el nyomulósnak, mert nem volt olyan pasi, akire – ha megtetszett neki – rá ne mászott volna. Nem volt ez alól kivétel, sem a barátnői udvarlói, sem a matektanár, de még a legjobb közös barátnőnk apukája sem.
Dóri elújságolta, hogy látogatóba jöttek, a családja Párizsban él, tulajdonképpen az érettségi után azonnal férjhez ment, de ott keresett magának párt a Szajna partján, mert nem volt olyan buta liba, hogy itthon maradjon. Rögtön meg is hívatta magát hozzánk, én pedig óvatlanul igent mondtam a kérésére.
– Dóri néni vagyok – nyújtott kezet a fiamnak, amikor a megbeszélt időpontnál másfél órával korábban betoppant hozzánk.
Ferkó kicsit megszeppenve mutatkozott be, mert Dóri úgy rázta meg a kezét, mintha szkanderozni akarna vele.
– Nem is mondtad, hogy ilyen jóképű fiad van – kacsintott rám, és mire észbe kaptunk, megszállta a lakást.
Megnézte a könyveinket a polcokon, feltérképezte a kilátást az ablakokból, megtudakolta, milyen italok vannak behűtve, és a tetőteraszt is felfedezte, ahová a fiamat is magával vonszolta.
Mire felmentem a tálcával és a kiválasztott ötputtonyos tokaji aszúval, máris egy olyan beszélgetés közepébe csöppentem, amire álmomban se gondoltam volna.
– Nincs még komoly barátnőd? Nem akarok hinni a fülemnek. Akkor biztosan sokat masztizol. Elárulod nekem, milyen gyakran csinálod? – kérdezte Dóri.
Ferkó fülig vörösödve állt a terasz korlátjánál, és magam sem értem, hogyan szedett össze annyi bátorságot, hogy kinyögje a választ:
– Minden nap...
– Nagyon helyes. Az én fiam is minden nap masztizik. És hányszor naponta?
– Mikor hogy... Van, amikor többször is.