Kapor és pillangóvirág

Nem szeretem a mobil telefonokat. A legváratlanabb pillanatokban szabadítanak az ember nyakára olyan híreket, amelyeket szíve szerint nem szeretne meghallani vagy meglátni. Semmiképpen nem azonnal. Bezzeg régen, amikor a levelek napokig vándoroltak a postán! A bennük lappangó kellemetlenségnek volt ideje egy kicsit "kihűlni, " megereszkedni. Elveszett egy kissé a méregfoguk! Nem tudtak annyira kellemetlenek lenni, mint így, frissiben. Mint éppen most!

Kelletlenül löktem el magamtól íróasztalomra mobil telefonomat. Az keményen koppant az asztallapon, ám ahelyett, hogy mozdulatlan maradt volna, zörögve továbbhintázott ívelt alfelén. Megjött SMS-ben az értesítés otthonról, Magyarországról, hogy Rozika néni meghalt. "Mély részvéttel értesítjük, hogy özv. dr. Forgách Ferencné életének 82 évében 2010. augusztus 28-án hajnalban elhunyt... Megyei Kórház. "

Rozika, vagy másoknak Rozika néni anyám nővére volt. Anyám halála után, 10 éves koromtól ő nevelt fel, indított el az életbe. Ez a rendkívüli asszony anyám helyett anyám volt, sőt annál sokkal, de sokkal több. Bár mindösszesen négy polgárit végzett, természetes intelligenciája, kemény szívóssága révén elérte, kipasszírozta belőlem, hogy – immár magam sem túl messze a nyugdíjtól – most a genfi tavat nézegethetem az irodám ablakából Veveyben. Évtizedek óta itt élek, elsvájciasodtam magam is. Nem messze a székházunktól szép és kényelmes lakásom van, no meg feleségem, felnőtt lányom és fiam. Szép életem volt, illetve hát még van. A feleségemmel, aki született svájci már csak az unokákat várjuk nagyon...

Pedig alig másfél hete jártam otthon (á, igen az otthon és itthon különbsége... ), hogy a kórházban meglátogassam Rozikát, aki szokásához híven azzal szórakoztatott, hogy ő voltaképpen hallhatatlan és úgy kell majd agyoncsapni, hogy legyen vége is az életének. Az öreglányba hihetetlen spiritusz szorult, ahányszor csak meglátogattam, mindig ugyanolyan rendületlen hévvel kommandírozta a nővérkéket meg szobatársait. Pénzt szerencsére elfogadott és ez megkönnyítette gondozását, de nem hagyta, hogy kivigyem magunkhoz, ahol mégiscsak kényelmesebb lett volna, neki is... no meg nekem is. Csakhogy összesen talán, ha a háromszor járt kint nálam Veveyben, de amióta betöltötte a 70-et, nem volt hajlandó az orrát sem kidugni a falujából.

"Hiányozna az itthoni levegő, meg az itthoni ízek, meg az emberek, " mondogatta.