Út a pokolba 4. rész - Éhség

Reggel újra én vállaltam az első szakaszon a vezetést. Érdekes módon Maria nem mellém ült, hanem hátra, Becky mellé. A tükörben láthattam őket: úgy sugdolóztak és vihogtak, mint két tizenéves. Meglepő volt, különösen Maria részéről, aki tegnap még nem tűnt erre fogékonynak. Párszor észrevettem, hogy cinkos pillantásokat váltanak, aztán rám sandítanak. Megpróbáltam kizárni őket a tudatomból. Az előző éjjel eléggé megtépázta az önbizalmamat. Titokban reméltem, hogy nekem is jut valamennyi Beckyből, de Maria kisajátította magának. Nem mintha nem élveztem volna a látványt, amiben részem volt, és Maria a végén tényleg mesterien játszott az oboámon, de azért piszkált egy kicsit a különleges lehetőség, ami Becky felbukkanásával adódott. Persze az elmúlt két nap magasan túlszárnyalta az összes várakozásomat, amit a stoppolás kezdetén tápláltam.

Aztán egyszer csak azt láttam a visszapillantóban, hogy Maria és Becky nekiálltak pettingelni, vadul simogatták egymás testét. A vér megindult a hímtagomba, és én gyorsan visszakaptam a szemem az útra. Bármennyire szívesen néztem volna a játszadozásaikat, nem akartam odacsapni semmihez más méregdrága luxusautóját. "Tartsd a szemed az úton, a farkad meg a gatyádban! " – toldottam meg a közlekedésbiztonsági figyelmeztetést.

Amikor legközelebb hátrapillantottam, már végeztek. Illedelmesen kézen fogva ültek egymás mellett, mint két jóllakott óvodás – láthatóan kimerültek, de jól szórakoztak.

– Mi lenne, ha megállnánk a következő pihenőnél, Nick?
– Rendben – már pár órája úton voltunk, jól esett egy kis nyújtózkodás. Húsz mérföld volt a következő kihajtóig, ahol leparkoltam, és kihajtogattam a magam a volán mögül. Nem szoktam ennyit egy helyben ülni.

Becky ellibegett a mosdó felé. Maria utána szólt, hogy azonnal megy ő is, de előbb odalépett hozzám, végighúzta az ujjait az arcomon le a torkomig. Ez is egy új dolog volt tőle.

– Tetszett a kis műsorunk? – dorombolta rekedtes hangján.
– Óóó, ööö, próbáltam nem odafigyelni. Nem akartam, hogy felcsavarodjunk az első fára.
– De kár! Oké, most Te jössz. Én fogok vezetni. Bármit csinálhatsz vele, csak ne vedd el a szüzességét. Arra még szüksége lehet, ha hazaérünk – rám villantotta a fogsorát, és követte Beckyt a mosdóba. Nem tudtam, mire készül, ahogy azt sem tudtam kitalálni, mi elégíti ki igazán.

Én is meglátogattam a piszoárt, és azon tűnődtem, hogy egy örökkévalóság lesz számomra, míg Mariához érünk.