Út a pokolba 4. rész - Éhség

Reggel újra én vállaltam az első szakaszon a vezetést. Érdekes módon Maria nem mellém ült, hanem hátra, Becky mellé. A tükörben láthattam őket: úgy sugdolóztak és vihogtak, mint két . Meglepő volt, különösen Maria részéről, aki tegnap még nem tűnt erre fogékonynak. Párszor észrevettem, hogy cinkos pillantásokat váltanak, aztán rám sandítanak. Megpróbáltam kizárni őket a tudatomból. Az előző éjjel eléggé megtépázta az önbizalmamat. Titokban reméltem, hogy nekem is jut valamennyi Beckyből, de Maria kisajátította magának. Nem mintha nem élveztem volna a látványt, amiben részem volt, és Maria a végén tényleg mesterien játszott az oboámon, de azért piszkált egy kicsit a különleges lehetőség, ami Becky felbukkanásával adódott. Persze az elmúlt két nap magasan túlszárnyalta az összes várakozásomat, amit a stoppolás kezdetén tápláltam.

Aztán egyszer csak azt láttam a visszapillantóban, hogy Maria és Becky nekiálltak pettingelni, vadul simogatták egymás testét. A vér megindult a hímtagomba, és én gyorsan visszakaptam a szemem az útra. Bármennyire szívesen néztem volna a játszadozásaikat, nem akartam odacsapni semmihez más méregdrága luxusautóját. "Tartsd a szemed az úton, a farkad meg a gatyádban! " – toldottam meg a közlekedésbiztonsági figyelmeztetést.

Amikor legközelebb hátrapillantottam, már végeztek. Illedelmesen kézen fogva ültek egymás mellett, mint két jóllakott óvodás – láthatóan kimerültek, de jól szórakoztak.

– Mi lenne, ha megállnánk a következő pihenőnél, Nick?
– Rendben – már pár órája úton voltunk, jól esett egy kis nyújtózkodás. Húsz mérföld volt a következő kihajtóig, ahol leparkoltam, és kihajtogattam a magam a volán mögül. Nem szoktam ennyit egy helyben ülni.

Becky ellibegett a mosdó felé. Maria utána szólt, hogy azonnal megy ő is, de előbb odalépett hozzám, végighúzta az ujjait az arcomon le a torkomig. Ez is egy új dolog volt tőle.

– Tetszett a kis műsorunk? – dorombolta rekedtes hangján.
– Óóó, ööö, próbáltam nem odafigyelni. Nem akartam, hogy felcsavarodjunk az első fára.
– De kár! Oké, most Te jössz. Én fogok vezetni. Bármit csinálhatsz vele, csak ne vedd el a szüzességét. Arra még szüksége lehet, ha hazaérünk – rám villantotta a fogsorát, és követte Beckyt a mosdóba. Nem tudtam, mire készül, ahogy azt sem tudtam kitalálni, mi elégíti ki igazán.

Én is meglátogattam a piszoárt, és azon tűnődtem, hogy egy örökkévalóság lesz számomra, míg Mariához érünk.