Szűzföld 1. rész

Súlyos repedések nyíltak mezei virágok helyett, mint megannyi kicserepesedett száj, kókadt fűszálak délelőtti sárga árnyékot tartottak menedékül egymásnak. A maradék, kifacsart pára tétován rebbent egy kicsit, s beletörődve a sors egyértelmű útjelzésébe, gyorsulva felszállt az eltévedt, halovány égi birkák közé.
– A legszebb, amit nem láthattál még! – oktat egy hang valahonnan belülről, mélyről.
Távolabb, mintha tiltón hordta volna oda akadályként a földet gyurmázó kéz, szigorú-zölden magasodik a hegy. Hirtelen, elkapkodva nőhetett ki a meredély a lapos mezőből, mert elfelejtett lankás kapaszkodót építeni a fáradt kirándulók számára.
Elvarázsol a táj és bűvöletbe ejt Imélda.
Egyetlen, Y-ágával villámokat kísértő, meghatározhatatlan fajtájú fa feltűnőre festett csíkja jelzi, hogy a semmi közepén sem torpan meg a turistaút, jó irányba tartunk.
Néha szökell egyet-kettőt, előreszalad pár lépést, vagy hátrafelé lépked, hajzuhatagát rendezgetve mosolyog rám. Máskor kézenfog, együtt bandukolunk, hogy aztán újra nekiiramodjon, és minden tikkadt rovar azt képzelje, hogy aranyhajával a napsugár jött el közéjük.
A lelkem szárnyal, a csomag lassú, a lábam nehéz.
– Oda kell felmászni? – hüledezett hirtelen, mintha szökdécselésével és futkározásával már nem tette volna meg így is duplán az utat.
– Oda! – mutattam kissé jobbra, ahol a legfüggőlegesebben magaslik.
– Mi lenne, ha előtte pihennénk egyet? – kérdezte.
Pihenésképpen lekapta a két gombbal nyíló, kibújós felsőjét, és zászlóként lobogtatva belerohant a perzselő határba.
Ledobtam kezemből a megszívott hőségtől dupla súlyúra duzzadt csomagot, és üldözőbe vettem Iméldát. Száraz levegő hasította a torkom, de rohantam a meztelen hát és a kapkodva billegő, fehér sort nyomában.
Végzetesen csökkent a távolság!
– Elkaplak!
– És akkor mi lesz? – lihegte szembefordulva.
Mire megugrottam a maradék 4 lépést, ledobta a felsőjét, és hirtelen vetődéssel ráfeküdt. Alulról nézett rám, megjátszott ijedtséggel:
– Legyőztél. Most mi lesz?
– Te vagy az első zsákmányom ezen a réten, úgyhogy meg fogom ünnepelni! – Egyik lábam felemeltem, s óvatosan a hetyke mellek fölé eresztettem.
– Jaj-jaj! Avatási szertartás része lettem, könyörülj! – siránkozott csillogó szemekkel.
– Minden óhajomat teljesíteni vagy köteles!
– Először vedd le a cipődet, légy szíves! – rimánkodott, pedig nagyon ügyeltem arra, nehogy hozzáérjek a hófehér bőréhez.