A megtalált tárca

Amit most megosztok Veletek, megtörtént, csak a neveket, helyszíneket változtattam meg.

Magamról annyit, hogy már nem vagyok fiatal, igaz, még öreg sem. Az utóbbi évek alatt lassan pocakot fejlesztettem, ami főleg az irodai munkámnak és a lustaságomnak köszönhető. :)

Lakóhelyemtől viszonylag távol dolgozom és – mivel a munkahely ezt téríti – vonattal járok dolgozni. Egyik nap korán végeztem, és meglehetősen korai vonatot sikerült elcsípnem. Alighogy felszálltam, találtam ülőhelyet – és egy kicsi, erősen használt pénztárcát. Az ülésen hevert, elhagyatottan, szomorúan. Senki nem volt a közelemben, hirtelen nem tudtam, mit tegyek vele. Győzött a kíváncsiságom, belenéztem. A kevéske pénzen kívül benne volt a tulajdonosa szinte minden irata. Személyi, jogosítvány, diákigazolvány... Ez utóbbi abba a felsőoktatási intézménybe szólt, ahol én is dolgozom. A fotóról egy csinos, sötét hajú lány mosolygott rám. Gondolkodni kezdtem, hogy hogyan is találhatom meg minél előbb ezt a lányt, hogy visszaadhassam neki a dolgait. Gondolataim futását a kalauz szakította félbe, aki a szokásos "jegyeket, bérleteket... " szöveggel érkezett. Megmutattam a bérletemet, és már a nyelvemen volt, hogy "ezt a tárcát az imént találtam... ", de gyorsan visszanyeltem. A tárcát közömbös arccal zsebre tettem, és hazáig elő sem vettem. Otthon bekapcsoltam a számítógépemet, fel a Net – re, és kezdtem a keresést. Az egyik közösségi portálon meg is láttam Dóra adatlapját. Pár fotó, adatok... telefonszám nincs. Egyedülálló?! Egy ilyen nő? Ez hogy lehet? Kerestem tovább... A lakcíme alapján sikerült találnom egy mobilszámot. Gyorsan tárcsáztam. Rövid csengetés után kellemes hang hallózott a telefonba. Bemutatkoztam, és rögtön a tárgyra tértem: találtam egy tárcát... Tovább nem mondhattam, mert a hang boldogan szakított félbe: "igen, az enyém, jajj, de jó, köszönöm! Megbeszéltük, hogy másnap melyik büfénél találkozunk, majd letettem a telefont.
Másnap reggel valamiért a szokottnál gondosabban készülődtem; mintha randira mennék. Hülyeség, gondoltam, de azért csak a legjobb ingemet választottam a szekrényből. Repült az idő, a főnök gond nélkül elengedett a megbeszélt idő előtt. A büféhez kicsit korán érkeztem, de Ő már ott volt: idegesen (izgatottan? ) nézelődött. Amikor hozzá léptem, meglepődött, majd széles mosoly tűnt fel csinos arcán.
– Ugye te vagy Peti? – kérdezte.
– Szia, igen én – mosolyogtam én is. Közben úgy éreztem, sötétbarna szeme elnyel...