Szexjárat 4. rész - Péntek

– Kiragaszthatnánk egy piros karikát a kocsi oldalára! – ült mellém, formás popsiját elhelyezve, fekete nadrágostól.
– Mint "szexjárat"?
– Aha. Mind a két oldalra, sőt előre-hátulra is, a tetejére is, a repülők is vigyázzanak! Jó nagy, pirosat, mint a hullahopp karika...
– Hulla vagyok már, mire odaérünk, minden nap! – Péntek reggelen hangzottak el ezek a már ismert mondatok.
– Előttem mindig egyedül utaztál?
– Oda-vissza igen, csak akkor nem, ha napközben mentem valahová.
– És egyedül mit szoktál csinálni? – Úgy tűnt, sosem fogy ki a kérdésekből.
– Előveszem a farkamat és játszadozok...
– Tényleg? – hüledezett.
– Nem, de jól hangzik – nevettem el magam. – Igazából sok zenét hallgatok.
– Már majdnem elhittem, és arra gondoltam, hogy most már ez is az én dolgom lesz, mint a csoki vásárlás, de ha csak vicc volt...!?
– Ez is jól hangzik. Nem ijednék meg... Azt szoktam játszani, hogy előveszek egy cd-t onnan, és beteszem úgy, hogy nem pillantok rá. Ki kell találnom, mi szólal meg.
Kinyitotta a kesztyűtartót – Ez igen, micsoda választék! – és visszacsukta.
– Akkor hogy is van? Előveszem... – huncutul várta a hatást, a szeme sarkából figyelve.
– Te most miről beszélsz? Nem a cd-kről, ugye?
– Még az előzőeknél leragadtam... Szívesen csinálom neked, de nem állhatunk meg, nem akarok elkésni, miattam az idő rabjai vagyunk.
Meredező fák suhantak el mellettünk. Visszafelé azon utazunk! – mutatna rájuk Pistike. Nem voltam ám nagyon zavarban...
– Menet közben?
– Akár... Te nézel előre és vezetsz, a többi az én dolgom.
Olyanok voltak ezek a közös utak, mint az éjszakáim általában: amikor nem figyelek oda, valaki ellop a közepéből egy darabot. Végzetesen faljuk a kilométereket, észrevétlenül mindjárt félúton járunk.
– Tetszik az ötlet! De rossz lesz abbahagyni. – Az igazság az előző kijelentésemmel szemben: Mégis, nagyon zavarban voltam! És már éppen úgy állt a szerszámom, mint egykor a tusolóban.
– Nekem is rossz lesz abbahagyni, de csak nem gondolod, hogy téged félbehagylak?
– Ezt találtad ki?
– Nem tetszik? – kérdezte Mariann. – Neked mi az ötleted?
– Álljunk meg!
– Ez már volt, elvetettük. Más ötlet?
– Visszafelé álljunk meg... Szóval várj meg, és együtt jövünk vissza!
– Oké! – válaszolt.
Mintha ez olyan magától értetődő lenne. Végül is az, természetes dolog, hogy meg kell állni a szükségletek kielégítésére.