Ahol tud, segít

Panelban lakom, ahol a lakók állandó cserélődése miatt nem nagyon lehet megjegyezni ki kicsoda. Nem is nagyon zavar, egy idő után a hosszabb ideje ott lakót úgyis megismerni előbb-utóbb.
Így voltam Bettyvel is. Többször láttam a parkolóban kocsiból ki-beszállni, úgy gondoltam itt lakik. Messziről is csinos volt, és a ház mindentudójától – M. nénitől – tudom, hogy egyedülálló, üzletasszony.
Szintén M. néni intézte, hogy szereljem fel neki a lámpát, mert hogy én biztos értek hozzá. Hát nem nagyon értek a villanyszereléshez, az áramot meg nagyon tisztelem. De csak összefutottam a hölggyel a lépcsőházban.
– Jó napot – és mosolygott.
– Jó napot – köszöntem vissza.
Nem csak messziről csinos. Platinaszőke haj, jó alak, ízléses ruha ami izgalmas. M. néni említette a korát. Nem tudtam elhinni, hogy 14 évvel később születtem. Egyszerűen nem látszik rajta.
– Elnézést, de M. néni említette, hogy esetleg Ön felszerelné a lámpámat. Beszéltem egy mesterrel, de annyira kicsi munka, hogy kb. három hét múlva tudna időt szakítani rá. Esetleg Ön hamarabb megtudná csinálni, ha lehet.
– Persze, szívesen, de meg kellene néznem, hogy mi a munka, kell e valami anyag hozzá.
– Hogyne, jöjjön be – és mosolygott.
Megnéztem a munkaterületet, a munkadarabot, és megbeszéltük, hogy szombat délután két óra mindkettőnknek alkalmas.
– Mennyibe kerül ez nekem?
– Háát... egy csésze kávéban kiegyezhetünk.
– Ó, ugyan már, rendesen kifizetem, mondjon egy árat.
– Mondtam, ha jó jövök, ha nem nem.
– Persze jó, de...
– Szombaton jövök. Viszlát! – fojtottam belé a szót, és már távoztam is.
Szombaton két órakor, szerszámos ládával a kezemben, bekopogtam hozzá. Ajtót nyitott, beléptem, ő kilépett az ajtó mögül és becsukta. Akkor láttam meg, hogy egy farmer halásznadrág – rövid derekú – feszül pompás lábain és fenekén. Felül egy kötött pulóver szerű, aminek ujja és dereka is rövid, ráadásul olyan nagy lyukakkal kötötték, hogy kb. öt méter fonal és fél óra elég lehetett az elkészítéséhez. És alatta semmi. Ezáltal a két feszes cici, az előremeredő bimbókkal tisztán látszott. Az én előremeredő szemeim olyan sebességgel küldték a vizuális ingereket, hogy elfelejtettem köszönni.
– Helló – mondta és mosolygott.
– Ó, helló – mondtam és meresztettem a szemeim.
– Tegeződhetünk? – Én vagyok az idősebb – és nyújtotta az arcát, hogy puszit váltsunk.
És váltottunk.