Megkísértve 3-4. rész

3. rész

Izabella fejfájásra hivatkozva a szobájába vonult, és kérte, hogy ne zavarják. Gondolataiba révedve ült le az öltözőasztalkája elé, és vette kezébe hajkeféjét. Lassú, egyenletes mozdulatokkal fésülni kezdte a haját, mígnem egészen megnyugodott a megszokott rítustól. Letette a hajkefét, és közelebb hajolt a tükörhöz, gondosan szemlélte arcának minden részletét. Ujjait az ajkához emelte, és körberajzolta azt, lágy érintésére orcája azonnal lázas pírrel égni kezdett. Élete első csókját kapta Gabriel atyától, és édes Jézus! Milyen fantasztikus csók volt az! Izabella tudta, hogy amit tettek, bűnös dolog volt, mégsem tudott teljesen őszintén bűnbánatot gyakorolni. Testében ismeretlen érzések ébredtek, ahogy az atya az ajkára hajolt, ahogy nyelvét a szájába csúsztatta, ahogy erős karjai átölelték az ő testét... A bizsergés felerősödött, becsukta a szemét, és próbálta felidézni az érintést. Borzongás futott végig a testén, és szerette volna, ha az atya újra megcsókolja. Ijedten nyitotta ki a szemét, amikor rádöbbent, mire is vágyakozik. Felállt a székről és idegesen az ablakhoz sétált. Már nem gyerek, szülei hamarosan kijelölik számára leendő férjét, nem gondolhat egy másik férfira, aki ráadásul még Isten szolgája is. Sőt! Egyáltalán nem gondolhat semmilyen férfira!
Szomorúan nézett ki az ablakon, tekintete akaratlanul is a templom tornyát kereste. Felsóhajtott, bánatosan latolgatta magában, vajon Gabriel atya mire gondolhat...

Gabriel kegyetlenül ostorozta magát. Izabella rémült leánykaként menekült el tőle, és ő meg is értette a rémületét. Olyat tett, mi ember és Isten előtt megbocsáthatatlan. Egy ártatlan leányzót a paráznaság bűnébe csábított, szájával illette az ajkát, testét a sajátjához szorította, hagyta, hogy bűnös vágyai eluralkodjanak felette, és leigázzák érzékeit.
Szegény Izabella! Hogy össze lehet most zavarodva. Gabriel reménykedett benne, hogy hamarosan találnak okot és lehetőséget arra, hogy beszélhessenek egymással, szerette volna a lánynak megmagyarázni, hogy mi történt, nem akarta, hogy Izabella féljen tőle.
Gabriel talán még sosem vágyott jobban arra, hogy régi, öreg barátja, Martin atya még az élők között legyen, hogy megoszthassa vele összezavarodott gondolatait.
Arcát nyögve a tenyerébe temette, s minden erejével próbált felülemelkedni emberi gyarlóságán.