Hirtelen nagyon sokan lettünk

Élveztem a lehúzott ablakon beáramló, késő esti langyos levegőt. Odakinn ugyanez biztos fülledtnek hat.
Találomra kiemeltem egy CD-t, s ahogy szoktam, oda sem nézve, bedugtam a lejátszóba. Kedvenc magányos szórakozásom ez: a kesztyűtartóban és mindenféle résekben tárolt lemezek közül vaktában betenni valamit, s mielőtt megszólal, kitalálni, mi az.
A játékban most a cd nyert, de a kocsim éppen egy fasor között száguldott, ami feledtette a vesztést. Az elterülő sötétségben csak közvetlenül az út menti fák sziluettje látszott, s így olyan érzés fogott el, mintha egy nagy, csendes, titokzatos erdőben rónám a kilométereket.
Kicsit elhúzódott a munkanap. Ez a hátránya a kötetlen munkaidőnek: egy szavam sem lehet, ha nem 8 órán át tart, hanem 12 órán keresztül. Ráadásul nem is mondhatom sikeresnek a napomat – no nem amiatt, hogy nem sikerült eltalálni, melyik cd szólal meg –, mert szinte semmit nem tudtam olyan szinten elérni, ahogy terveztem. Ez mindig zavart.
Hirtelen a reflektor fényében a semmiből egy alak bukkant elő! Még egy és talán még egy... Pillanatok alatt odaértem, lassítottam, megálltam. Azt gyorsan felmértem, hogy legalább nyolcan vannak, s – legalábbis, akiket megvilágított a lámpa – mind lányok.

És mind vidámak, harsányak, nevetésüktől hangos az általam erdőnek képzelt két sor fa, s mögötte a néptelen pusztaság.
– Elviszel H-ig? – hajolt be egyikük az ablakon.
– Mennyien vagytok? – Próbáltam komoly lenni, de átragadt a vidámság, és akaratlanul is mosolyogtam.
– Nem számoltuk, csak a vodkákat... Ugye, csajok? – Még beljebb nyomakodott az ablakon, már derékig a kocsiban volt, és fentebb tekerte a hangerőt.
Közben valaki már nyitotta is az anyósajtót és betottyant mellém, térde fölött elsimította hófehéren világtó szoknyáját.
– Hát gyertek, ha befértek páran!
A behajolós erre nyomott az arcomra egy nagynénis puszit, egy hatalmasan cuppanósat. Régen, gyerekkoromban többször álmodtam olyat, hogy buszos osztálykiránduláson vagyok csupa-csupa csajszival, egyedüli pasiként. De ez nem busz ám!
Hátulra már négyen bepréselődtek, éppen az ötödik készül még valahogy odahelyezkedni. Húha! A kacajok, nevetések, víg rikkantások, kívülről lassan mind az autó belsejébe kerültek.
Mellettem is szorongtak már ketten... Mi lesz ebből?