Téli éjszakák 3. rész - Adósság

"Ezek a rémes, hosszú téli éjek,
csillagtalan, vigasztalan sötét,
melyben a lélek önmagába mélyed,
s fojtón feszül föléje füstös ég... "

(Jánosházy György: Téli éjszakák)

Tél.
Fagyos utak, zord, süvítő jeges szél, kietlen, halott táj.
Éjszaka.
Üres szobában, gyertyák fénye mellett; hosszú és magányos... már több mint tizenöt éve.

A szőke mágus gondolataiba mélyedve ült kinyitott könyvei felett, könyvtárszobájának félhomályába burkolózva. A jégvirágos ablakon keresztül némán meredt a csendes, holdvilágos éjszakába.
Soha nem volt az a merengő fajta. Minek? Annyi szörnyűséget élt már át élete során, legtöbbjét persze saját magának köszönhette. Inkább felejtené el őket örökre, minthogy emlékezzen rájuk.

Halk neszezésre lett figyelmes a könyvtár ajtaja felől, mely kizökkentette eddigi gondolataiból.
– Remélem, nem azt az ostoba vitát akarod folytatni, Draco – mordult rá látatlanul háborgatójára. – Világosan megmondtam, hogy... – fordult végre látogatója felé. Meglepetten látta, hogy fia helyett vendégük áll az ajtóban.
– Sajnálom, hogy így magára törtem, Mr. Malfoy, nem akartam megijeszteni – felelte az ajtóban álló nő.
– Nem ijesztett meg, csak nem magára számítottam – válaszolta Lucius hűvös eleganciával, majd visszatért a könyvei tanulmányozásához.
Tia beljebb lépett a szobába, s a gyertyák fényében körvonalai jól láthatóan kirajzolódtak. Még mindig a vacsoránál rajta lévő fehér felsőt és a hozzá illő térdközépig érő, szűk fekete szoknyát viselte.
– Tudja, Mr. Malfoy, már figyelem önt pár napja, és úgy vettem, észre, mintha némiképp feszélyezné a jelenlétem. – A férfi ismételten felhagyott az olvasással. Visszafordult a nő felé, megtámasztotta két könyökét a szék karfáin és hosszú ujjait maga előtt összeillesztette.
– Sajnos ki kell, hogy ábrándítsam, kisasszony. Teljes mértékben hidegen hagy kegyed.
– Ó... bizonyára igaza van – felelte Tia álmatag hangon, majd, mint akinek csak úgy mellékesen eszébe jutott valami, folytatta. – Akkor biztos a mai ebéd alatt is csak véletlenül nézett olyan furcsán rám, és az a sóhaj is véletlenül szaladt ki a száján... – Lucius a tények hallatán hirtelen szóhoz sem jutott.