Feloldozás

A nézőtér lassan végleg elcsendesedett, ahogy a karmester az égnek emelte pálcáját, és kezdetét vette az első felvonás. A fények egy része kihunyt, csak a zenekarra esett teljes megvilágítás. A páholyban, ahol mi ültünk, egészen sötét lett, ezáltal szinte megszűntünk külső szemlélők lenni, elménket kitöltötte a feszült várakozás és az első, halk hangokra irányuló figyelem. Eleinte csak néhány hangszer szólalt meg, azok is csak óvatosan, félénken, hogy az erős hanghatásokhoz szokott, modern ember fülének a kényelmesnél jobban kellett koncentrálnia. Ám némi felvezetés után, ahogy egyre több zenész csatlakozott a darab sodrásához, a hangerő is erősödött, míg nem az egész teret kitöltötte, és ugyanúgy lüktetett a zene, mintha kihangosítást alkalmaznának. A ritmus nagyon lassan, hullámozva emelkedett, kisebb szünetekkel, halk epizódokkal szabdalva fokozódott az élmény intenzitása, és engem a kezdeti fenntartások ellenére csakhamar teljesen magával ragadott.
Nem értek a klasszikus zenéhez, ez nyilvánvaló, és bár Mendelsshon neve még nekem is ismerősen cseng, valamint a hegedű hangját alapvetően kedvelem, megvolt a magam előítélete, ami a hangversenyeket illeti. A legálszentebb sznobizmus részének tartottam, e téren ugyancsak műveletlen, kedvtelésből öltönyt viselő, gazdag emberek kétes értékű önámításának, akik azt hiszik, hogy ha végigizzadják ezt a három órát, attól valami misztikus módon többek lesznek. Mivel még soha nem tapasztaltam meg azelőtt ezt a szférát, hihetetlennek tűnt, hogy valaki valóban és őszintén örömét leli benne. De nem kellett hozzá sok idő, és ez a véleményem gyökeresen megváltozott.
Alíz tudta, hogy mire hozzon el. A darab csodálatos volt, lelkem legmélyéig megérintett és felizgatott, a szívem némely résznél hevesen kalapált, mintha kergetnének, az ajkamat pedig nyitva felejtettem. Persze, szubjektív élmény, biztosan mindenkiben más játszódik le a zene hatására, hiszen ez csak katalizátor, ami fellobbantja az érzelmeket. Hogy rám ekkora – az átlagosnál valószínűleg nagyobb – hatással volt, annak egyébként is csapongó hangulatom, összetett személyiségem lehet az oka. Én gyakorlatilag szárnyakat kaptam a hegedűjátéktól, együtt úsztam a zongora földöntúli dallamával, és párás szemekkel meredtem magam elé az összjáték harsogása alatt.