A Tűztorony

– Menjünk fel a Tűztoronyba – mondta Tündi, és a majd ötven méter magas, a teraszig henger alakú, onnantól szögletes toronyra mutatott. A veszprémi vár főutcáján, a Vár utcán ballagtunk kéz a kézben egy kellemesen hűvös, őszi délutánon. Vasárnap révén alig voltak a várban – sőt, az egész városban –, így többször is kettesben lehettünk olyan helyeken, mint a Várfok, ahol Gizella királyné és István király szobrai alatt csókolóztunk, vagy a Szentháromság tér, ahol mindketten feláldoztunk egy-egy százast egy-egy kívánságért cserébe.
Szerettük az ilyen pillanatokat, amikor kint lehettünk a szabadban és sehol sem volt egy teremtett lélek sem. Nem zavartak minket és mi sem másokat. És ilyenkor néha bizony elszabadultak az érzelmek.
Ebéd után vágtunk neki a városnak. Először az állatkertet jártuk be, aztán a Betekints-völgyben sétáltunk. Már ott, a gyönyörű ligetes sétányon meg-megálltunk, és falni kezdtük egymást. A völgy végében lévő szállodához visszaérve azonban egyikünknek sem akarózott még felmenni a meleg szobába. Még túl korai volt, húzni akartuk a dolgot, fokozni a vágyat.
Öt óra felé értünk a várhoz, ahol először a Szent Benedek-hegyre mentünk ki, hogy megnézzük Briant – így hívtuk a kőkeresztre feszített szoborjézust egy bizonyos film után –, majd fellépcsőztünk a várba, ahol bejártunk minden nevezetesebb pontot. És természetesen, mindegyik helyen megpróbáltuk kicsit többet élvezni egymás társaságát. Ez odáig fajult, hogy a kútnál már szerettem volna átlépni azt a bizonyos határt, de Tündi nem engedte. Közeledésemet rendre elutasította egy "türelem" felszólítással és egy kaján mosollyal.
Elindultunk kifelé a várból. Magamban elhatároztam, hogy most már akkor is visszamegyünk a szállodába, ha a hátamon kell odavinnem Tündit. Barátnőm persze keresztbe húzta terveimet a "menjünk fel a Tűztoronyba" felkiáltással.
– Miért ne? – vontam vállat csüggedten. Végül is azért jöttünk le Veszprémbe, hogy csavarogjunk, múltat idézzünk. Mindketten itt éltünk – Tündi itt is született –, de az élet távolra sodort minket. Őt az iskola, engem a munka. Mikor találkoztunk, nagy meglepetés volt, hogy mindketten veszprémiek vagyunk. Talán ez volt az a kapocs, ami elsőként összekötött bennünket.
Fellépdeltünk a toronyhoz vezető szűk lépcsőn. Az előkert az ősz színeiben pompázott, még hangulatosabbá téve az amúgy is káprázatos teret. Az összképet talán csak az a két modernkori szobor rontotta el, amik a sétány végén álltak.