Hegyi kaland 2. rész

Hetek teltek már el azóta a hétvége óta, amikor Máténak adtam magam. Azóta semmi életjelet nem adott magáról, de az őszinteséghez hozzátartozik, hogy én sem kerestem őt. Nem mertem... Pedig nagyon szerettem volna beszélni vele!
Nem ismerem őt annyira, hogy biztosan el tudjam dönteni, vajon megbízhatok-e benne, vagyis nem beszél kis kalandunkról senkinek sem. A hideg is kiráz és a vakrémület kerülget, ha arra gondolok, hogy rajta kívűl még Roland barátja is mindent tud... Emesében megbízom, hiszen ha ő tud rólam valamit, akkor én is tudok róla. Sőt, ha emlékeztek, éppen el akarta mesélni, hogyan került testi kapcsolatba egy másik nővel, amikor hirtelen másképp alakult minden. Szóval félelemben teltek a napjaim, és azt kívántam bárcsak már évek választanának el attól a hétvégétől, és azoktól az eseményektől. Pedig nagyon jó volt...

A titkos eseményt követő hét első napjaiban nagyon féltem, hogy mikor jelentkezik valamilyen módon Máté, vagy hogy jelentkezik-e egyáltalán. Dehogy akartam én bármi bonyodalomba belemenni! Csak nagyon féltem, hogy kitudódik a dolog, és a férjem rájön, hogy megcsaltam... És a barátok, ismerősök, a gyerekeim, a család... Hhhúúúúúh... Még belegondolni is rossz! Szapultam magam, hogyan tudtam annyira hülye lenni. Ha amiatt most vége lesz az eddig kialakult nyugis, szeretetteljes életemnek..., nem is tudom mit csinálok, és hová bújok szégyenemben...! Ezért mindenképpen tisztázni kell a dolgok állását!
Ezek a gondolatok kavarogtak nap, mint nap a fejemben, de néhány hét elteltével már kezdtem kicsit megnyugodni, mikor egyszer csak a mobilom munka közben. Már rutinból megijedtem, pláne mikor láttam, hogy ismeretlen számról keresnek. Szerintem azonnal lesápadhattam, ami nem is kerülte el a körülöttem tevékenykedő kolléganőim, így barátnőm, Emese figyelmét sem. Felvettem, mert mindig felveszem...
– Igen, tessék...
– Khm... Jó napot kívánok, én XY Viktóriát keresném!
– Igen, én vagyok, tessék...
– Szia... Máté vagyok...
Térdeim remegni kezdtek – Úristen, ettől féltem! – pedig titkon számítottam rá...
– Egy pillanat, arrébb megyek, itt alig hallom önt!
A vonalat tartva zsebre vágtam a telóm, és kiléptem a folyosóra. Szerencsére üres volt.
– Itt vagyok! – suttogtam. – Szia...
– Szia... – aztán csönd.
– Mi van, elment a hangod? – próbáltam kissé oldani a helyzetet, pont én, aki azt hittem azonnal összecsuklom, annyira remegtem.