Szerpentin

Elkeseredett mozdulattal csapja be maga mögött a kaput. Lábát átveti az ülés fölött, nyeregbe pattan és beindítja a gépet. Vet még egy dühödt pillantást a telefon kijelzőjére. Semmi. Mérgében legszívesebben földhöz vágná a ketyerét. Beindítja a gépet, felbőg az egy literes motor, felrántja a dzsekin a villámzárat, lecsapja a füstüveg plexit a sisakon, és csikorgó kerekekkel elindul.
Az utca végén gyerekek fociznak az aszfalton. Óvatosan kerülgeti őket, szinte pattanásig feszült idegekkel várja, hogy kiérjen a fullasztó házak közül. Kínosan ügyel arra, hogy ne lépje át a sebességkorlátozásokat, szinte kínozva saját magát.
Mazohista vagy, röhög saját magán ironikusan.

Az utolsó házakat elhagyva kapaszkodik fölfelé a gép az emelkedőn. Még ötszáz méter.. még háromszáz... Kiteszi az indexet és rákanyarodik az autóútra.
Szabadjára engedi a majd kétszáz lóerőt és igyekszik kizárni minden mást a fejéből. Lassan kezd felengedni benne a feszültség, átadva helyét az elégedettségnek. A pattanásig feszült idegek lassan megnyugszanak. Szinte egybeforr a géppel, ahogy az autókat kerülgeti. Negyedórányi száguldás után lassít a kereszteződésnél és besorol balra.
Széles ívben veszi be a kanyart, utolsó pillanatban szorítva be a böhöm gépet egy szemből jövő terepjáró elé. Újra dübörög az ereiben az adrenalin. A mellékútra érve végre igazán szabdjára engedheti a tombolást, amit eddig tudatosan fojtott el magában. Tövig húzza a gázpedált, a motor egy keréken indul el felfelé a hegyi szerpentinen. A határ határán mozog, tudja ő is jól. Szinte belefekteti a motort a kanyarokba, mélyen rádőlve, és közben újra elborítja a düh.

Felrémlik előtte a park, ahol a fél délutánját töltötte, hiába. Haragosan felmordul a sisak alatt, és ebben a pillanatban beszitál a gép hátulja. Pillanatok alatt önti el a hideg veríték és ezzel szinte egyidőben a józanság.
Lelassít, kihúzódik az út szélére. Halad még néhány száz métert, majd félreáll a kialakított pihenőben.
Leállítja a gépet, lerántja a fejéről a sisakot, és mély levegőt vesz. Hát már itt tartunk? – kérdi magától. Fenébe. Ha már néhány szöveges üzenettől, néhány levéltől és egy röpke pár perces beszélgetésől kiborul, mi lett volna, ha meg is várja azt a nőt? Halkan felnevet.
Hülye vagy, mondja magának. Nem is ismered...
Mégis... Felrémlik agyában a kellemesen bizsergető lágy hang és szinte azonnal társul hozzá a fényképről jól ismert arc. Elkomorodik.