A hódító

Nerea volt a kisváros üdvöskéje. 18 évével, gyönyörű, derékig érő, hullámos, ébenfekete hajával és huncut mosolyával mindenki szerette. Szülei kis házi szövőüzemében dolgozott édesanyjával és kisöccsével, míg apja a szövetboltot vezette. Ő segített átvenni a kereskedőktől a gyapjút, majd anyjával és más szövőnőkkel együtt fonalat készítettek belőle. A fonalból aztán szőnyegeket és más textileket gyártottak, sokszor festetteket is, így aztán szép kis repertoárt árulhattak a kis boltban. A boltot minden nap kakasszókor nyitották és napnyugtakor zárták. Napközben, ha kevés munka volt, vagy pihenőnapot tartottak, Nerea gyakran kijárt a kis patakhoz barátnőivel fürdeni és virágot szedni. Ilyenkor sokáig lubickoltak a hűs patakban, majd nevetgélve, megszárítkozva indultak hazafelé. A lány feszes, almányi keblei csak úgy hullámzottak a vékony, színes szövet alatt, a városi legények legnagyobb örömére. Ő azonban ügyet sem vetett rájuk: bár már eladósorba került, még csak nem is gondolt házasságra. Édesanyja gyakran mondogatta, hogy a férfiak csak fájdalmat okoznak a lányoknak, ráér még velük foglalkozni. Nerea egy cseppet sem bánta, hogy követte anyja tanácsait, jól érezte magát a szövőüzemben és barátnőivel a patakparton.
Az az este is éppen olyan volt, mint a többi pihenőnap estéje: a boltban már csak pár vevő lézengett, Nerea édesanyja vacsorához készülődött, a lány pedig a kapuban elköszönt barátnőitől és öccsét terelgetve belépett a házba. Vacsora után a család minden tagja nyugovóra tért.

Az éjszaka közepén furcsa robajra lettek figyelmesek: mintha lódobogást hallottak volna a távolból. Az apa, miután meghagyta családjának, hogy táblázzák be az ablakokat, kiment az utcára. Ott már gyülekeztek a férfiak, sokan fegyverrel a kezükben. A házak mind sötéten és néma csendben álltak, a félelmet tapintani lehetett.
– Mi történik? – kérdezte egy férfi.
– A luzitánok újabb betörésre készülnek – válaszolta higgadtságot magára erőltetve a polgármester. – A katonákat már felküldtem a falakra, de nem tudjuk, túlerő esetén meddig tarthatunk ki. Mindenkire szükség van. A nőket és gyerekeket tartsuk a házakban!
A férfiak felbolydultak, ki-ki fegyverért szaladt. Ebben a pillanatban hallották meg az első csapást a városkapun.
– Faltörő kos! Átjutnak a védvonalon! – hangzott fel a kétségbeesett kiáltás mindenhonnan, és már meg is jelentek az első luzitán katonák a városfalon belül. Rengetegen voltak, minden ellenállás reménytelen volt.