Petting Szilvivel

– Mit mocorogsz annyit? – kérdezte Szilvi.
– Kényelmetlen a nyereg, nyomja a kövér seggem. Nem bicikliztem már három éve, teljesen elszoktam tőle. Úgy nézhetek ki, mintha egy párnát köszörülnének – feleltem tárgyilagosan. Szilvi arcán széles mosoly jelent meg. Szeretem a mosolyát, a nevetését.
Egyenesen haladtunk a horgásztó irányába, ami a falutól kb. hat kilométerre található, a szomszéd község határában. Fülledt meleg volt, a horizonton Vác felől sötét fellegek gyülekeztek.
– És ha elkap a vihar, mit csinálunk?
– Nem kap el – feleltem – abból az irányból nem kapunk esőt.
– Biztos? – kérdezte félénken.
– Biztos. Ne néz így rám, itt nőttem fel, tudom honnan esik és honnan nem. Meg különben is, tető alatt leszünk.
– De ha elázunk, rajtad állok bosszút – felemelt hangjában érezni lehetett azt a kacérságot, amit csillogó szemeiben láttam.

Talán úgy tíz percig tekertünk lassan előre, közben kevés szót váltva. Az út helyett őt figyeltem. Combjain feszült a rövidnadrág, hófehér bőre gyönyörű, csillogó vörös haja tündökölt a természet kontrasztjában. Rajtam hátizsák, csak a legszükségesebbek. Pléd, szúnyogriasztó, víz, óvszer...
– Itt az eperfánál jobbra le.
– Te valami nádasba viszel engem?
– Dehogyis, nézd csak, ott egy magasles – Mutattam a nádas melletti fák árnyékában álló építményre.
– És mit fogunk csinálni? – kérdezte sejtelmesen mosolyogva.
– , levágom a fejed és a tüdődbe hányok – válaszoltam faarccal.
– Undorító disznó vagy, tudod! Vedd tudomásul, még egy ilyen ostoba vicc, és nem állok veled szóba többet.
– Oké, oké. Ide támasszuk a bringákat.
Egy öreg vadalmafa törzséhez támasztottuk a csőszamarakat. Mikor odafordultam hozzá, átölelt, majd forró csókot nyomott a számra. Ajkaink egybeforrtak a júniusi kánikulában.
– Szúr a szakállad – közölte – igaza van anyukádnak, úgy nézel ki, mint egy vén zsidó. Orrhangon válaszoltam neki:
– Ez kérem, felháborító, micsoda antiszemitizmus tapasztalható itt a nádasban kérem.