Spanyoltanár

Próbálom beszívni magamba a levegőben úszkáló frissességet, amit a lemenő nap utolsó sugarai még langyosan tartva simogatnak orrom előtt. Forog a világ, úgy érzem ezernyi kilométert tettem meg egyetlen másodperc alatt, pedig csak állok, és nézek az ég felé. Már nem is emlékszem mikor indultam el a tisztásra, amelytől néhány percnyi sétára lakunk az erdő szélén. Szeretek itt élni. Olyan nyugodt, csendes, és kedves. Jól esik a nagyvárosi forgatag után hétvégén a családdal itt kipihenni az élet nyújtotta fáradalmakat. De most nem tudok erre gondolni. Szeretnék megnyugodni, de állandóan ugyanaz tereli el a gondolataim. Leülök a fűbe, most már magam elé bámulok.
Hogy lehetek ekkora hülye? Mindig azt gondoltam, egy tisztességes lány vagyok, aki tud parancsolni az érzéseinek, megfontolt, és nem követ el butaságokat. Erre tessék, most aztán nyakig benn vagyok a slamasztikában.
– Én nem akartam... De igen, Betti, nagyon is akartad. Valld már be magadnak, hogy akartad, és igenis jó volt, jó lesz... Nem bánhatod meg.
Úgy érzem magam, mint valami elmebeteg. Nem beszélhetek saját magammal?! Hát ez van. Jó, gondoljuk át az egészet mégegyszer. Valahogy le kell nyugtatnom magam. Nem megy. Remeg a lábam, izzad a tenyerem, és még mindig zsibbad minden porcikám.
Alig pár hét van a nyelvvizsgámig, és néhány dolgot még át kellett néznem, ezért arra gondoltam szólok Ivánnak, a régi spanyol tanáromnak, ha ráér, megint átmennék hozzá a szünetben egy-két alkalommal, mint régen
– Tessék, Szentkirályi Iván!
– Szia! Betti vagyok. Figyelj csak, azért merészellek zavarni, mert a segítségedre lenne szükségem.
– Mondd csak, miben állhatok szolgálatodra?
– Arról lenne szó... szóval pár hét múlva nyelvvizsga, és van néhány dolog, amivel még mindig nem vagyok tisztában. Szeretnélek megkérni, ha van egy kis szabadidőd, most a tavaszi szünetben néhányszor átmennék órát venni.
– Persze, gyere csak, úgy is az egyetem óta nem tudok rólad semmit. Mikor jössz haza, és meddig maradsz?
– Ma érkeztem, két hétig maradok.
– Jó a délután öt óra nálam?
– Jó, persze, köszönöm.
– És idetalálsz még?
– Persze, hogy oda. Még egyszer köszönöm, ötkor pontosan ott leszek. Szia!
– Várlak, szia!