Egy találkozás...

A vonaton utaztunkm mint két idegen. Úgy éreztemm kiugrik a szívem a helyéből. Reméltem, hogy nem ismer meg, hiszen régen volt az a gimnázium. Jézusom 10 éve?! Gyakran rám nézett. Lehet ő is pont erre gondol. Nem merem megszólítani. Mi van, ha csak összekevertem valakivel? Megmozdult és felém jött.
– Jó napot, elnézést, hogy zavarom, de nem ismerjük mi valahonnan egymást? – és lassan leült velem szemben. Én alig bírtam megszólalni. Idejött hozzám, most mit mondjak?
– Öhm... de lehetséges. – Nem tudtam mást kinyögni. Mit mondjak neki? Hogy de ismerjük egymást. Régen nagyon is közel álltunk egymáshoz, de nem elég közel. De nekem kapcsolatom van és nyilván neki is. Bár az én kapcsolatomat nem nevezném annak. A vőlegényem állandóan dolgozik. Én is az igaz. De hát már 5 éve együtt vagyunk és alig szexelünk. Tudom ki vagy te rejtélyes idegen, de...
– Jaj tudom már honnan ismerlek. Gina te vagy az? – és rám mosolygott. Jézusom, én menten elolvadok, ugyanúgy mosolyog.
– Igen én vagyok. Te pedig Will. Emlékszem rád. Nagyon jól emlékszem rád – mondtam neki, és elővillantak az emlékek. Amikor a tó partján kettesben sétálunk, és amikor ő a barátaival beszél és mondja, hogy inkább menjek haza és játsszak a mackóimmal. Mindent elviseltem, mert... Mindig kiszámíthatatlanul viselkedett velem. Ha ketten voltunk gyengéd volt és nyitott. Viszont, ha más is ott volt éreztem, hogy nem akarja ezeket a szavakat mondani még is kimondja mert mások ott vannak és a társaság azt kívánja tőle, hogy bántson engem. De amint rájött, hogy nem vagyok én olyan buta és félénk, érezte, hogy meg kell ismernie. Itt kezdődött. Ő csak 2 évvel volt idősebb nálam, de tudtam, hogy szeretem, és éreztem, hogy ő is. Vele történt meg először, és nagyon gyengéd volt velem. Egészen addig.
Ránéztem, lehet, hogy ő is tudta hogy mire gondolok és a fájó búcsúra. Mert ő szólalt meg előbb:
– Régen volt igaz? Hány éve is? – kérdezte zavartan, én rámosolyogtam.
– 10 éve Wé, 10 éve.

Ő mintha elvörösödött volna. Láttam, hogy megpróbál nem a szemembe nézni. Hát igen mindig is zavarba tudtam hozni, most pedig az emlékek előtörnek.
– Ha akkor, nem... – kezdte el. De jött a jegyellenőr és kérte a jegyeket. Én gyorsan előkotortam a táskámból és odaadtam. Ő is kotorászott, közben meg tudtam figyelni. Ugyanaz az arc, a szemüveg, az a mosoly.
Az ellenőr elment. És én lassan leraktam a táskámat a székre. Úgy éreztem, hogy most nekem kell megszólalnom.