Évike 11. rész

Évike azt kívánta bárcsak ne mutatták volna meg neki a felvételt. Akkor megmaradt volna abban a tudatban, hogy a mestertől szenvedte el a vesszőzést, és még megelégedettséget is érzett volna, mert örömet szerzett vele a mesternek. Csilla is megmaradt volna számára az aki addig volt, a ideális nő. Mindenkinek jobb lett volna így.
Most senki nem kereste fel évikét a cellájában, neki kellett megoldania a problémáját. Nyugodtan gondolkozhatott, de egyedűl volt, senkire nem hagyatkozhatott, pedig nehéz helyzetekben hajlamos volt arra, hogy saját maga helyett, mástól várja a segítséget. Nagyon szomorú volt, és úgy érezte az egész világ ellene fordúlt. Szüksége volt egy lökésre, ami megmutatja, merre indúljon el. észrevette, hogy a kezdeti érzelmi sokk után, kezd logikusan gondolkozni, és rájött, hogy ez jelenti a kiutat az elkeseredettségéből. A mester szavai jutottak eszébe, amit a felvétel lejátszása előtt mondott. A lojalitásáról akart meggyőződni, azt akarta tudni, ő vagy Csilla fontosabb Évike számára. A válasz nem volt kétséges. A mester mindig is fontosabb volt neki, mint bárki más, függetlenűl attól, hogy Csillához éppen hogyan viszonyúlt. Amikor a vesszőzés előtt, még istenítette Csillát, a mester akkor is első volt neki, még ha egy kicsit meg is feledkezett róla, az izgalmas új kapcsolat felfedezése, megismerése közben. Azt azonban nagyon sajnálta, hogy ezt képtelen volt kimutatni a mester számára, így most joggal gondolhatja az ellenkezőjét. Egyébként is, Csillát állította példaképként neki, mert ő egyértelműen bebizonyította, hogy András akaratát, minden más fölé helyezi. Évike szomorúsága lassan, észrevétlenűl elszállt, és bizonyítási vágy lépett a helyébe.
úgy érezte meg kell mutatnia a mesternek, hogy ő, csakis ő a legfontosabb a számára, bármi áron is. Csillát ahogy lassan megismerte, látta milyen határozott ha akar valamit, és nem érdekli, hogy ki mit gondol róla, más helyesli – e, vagy sem. Ha már úgyis Csilla volt a példakép, Évike is ilyen akart lenni, úgy érezte, ő sem rosszabb tőle. úgy érezte, valahogy sürgősen be kell bizonyítania a mesternek, hogy méltó a bizalmára. Hatalmas erőt érzett magában, még nem tudta mit fog tenni, de fölugrott, és elindúlt kifelé a cellájából. Még szerencse, hogy az ajtót nem csapta be maga után amikor bejött, mert akkor most várnia kellene, amíg érte nem jön valaki. Magabiztosan lépkedett végig a folyosón, és szinte berontott a nagyterembe, ahol még mind a hárman ott voltak. Valamiről beszélgettek amikor belépett, de abban a pillanatban abbahagyták, és minden szem rászegeződött.
Évike a mesterre nézett, és megszólalt, de úgy érezte nem is ő az aki beszél, hanem valaki irányítja a szavait.
– Azért jöttem vissza, mert az előbb helytelenűl viselkedtem, és most szeretném kijavítani a hibámat.
Mivel senki nem válaszolt, ezért hát nem várt tovább, a közelben álló kerekes asztalkáról fölvett egy pár csuklóbilincset, és Csillához lépett vele. A mozdulatai határozottak voltak. Nem kerűlte már Csilla tekintetét, egyenesen a szemébe nézett, és azt vette észre, hogy most már ő süti le a szemét zavartan. Megfogta a csuklóját, és rácsatolta a bilincset mindkettőre egymás után. Erősen megszorította a csatokat, a kíméletnek a legkisebb jelét sem mutatva. Amikor készen volt a karjánál fogva oda vezette ahol nemrégen ő állt kifeszítve. Csilla nem tiltakozott, meglepődve tűrte amit Évike csinált vele. A magasból két kötél lógott le derékmagasságig, rákapcsolta a bilincseire. Csilla szinte nem is tudta mi történik vele, csak meglepetten tekintett saját kezeire, amint a kötelek végén lógnak. Évike a kötelek másik végéhez lépett, és erős rántással a magasba emelte Csilla karjait. ő a durva, határozott mozdulattól összerezzent, de a kezeit már kifeszítve, a feje fölött tartották a kötelek.
Évike még húzott rajta egy kicsit, Csilla egész teste megfeszűlt, szinte a köteleken lógott, de a lábai nem emelkedtek el a talajról. Ruhája a felemelt karjai, és a megnyujtott testhelyzet miatt fölhúzódott, alig takarta el elől a szeméremdombját. Az arcára most kezdett kiülni a rémület, mert látta, hogy ez az Éva már nem ugyanaz, aki kéjesen simogatta nem is olyan régen. Feszűlt csend volt a teremben, senki nem szólt. A férfiak komoly arcal figyelték az eseményeket, de közbeavatkozni egyikük sem akart. Évike Csillához lépett.
Egészen közel állt hozzá, és halkan mondta neki:

– Kérlek bocsáss meg nekem. Amit most akarok tenni az nem ellened irányúl, csak azt akarom kifejezni vele, hogy a mester még tőled is fontosabb a számomra.

Csillát ez úgy látszott nem nyugtatta meg, de Évike nem törődött vele. Mindkét kezével megragadta a ruháját elől a nyakánál, és nagy lendülettel megrántotta lefelé. A vékony anyag hangos reccsenéssel szétszakadt, és a ruha cafatjai Évike kezébe maradtak. Ledobta a földre, Csilla pedig teljesen meztelenűl maradt a kötelek végén lógva. A közelben hevert egy sokágú szíjjkorbács, Évike ezt vette a kezébe. Elhelyezkedett mellette, és nagy lendületet véve lesúlytott a fenekére. Csilla felnyögött a fájdalomtól, teste meglendűlt a kötélen, fenekét behúzva előre homorított. Évike leírhatatlan gyönyört érzett. úgy érezte hatalma van fölötte, ő csikarta ki a fájdalmas nyögését, és ezt ujjból és ujjból megteheti. nézte Csilla vergődését, mégis tudta, nem a saját gyönyörűségére cselekszik, hanem ez csak egy eszköz, amivel a mester iránti lojalitását fejezi ki. Az imént, amikor András vesszőzte Csillát, és neki le kellett fognia, minden egyes elszenvedett csapás szinte neki is ugyanúgy fájt, annyira sajnálta. Bármit megtett volna, hogy megkímélje tőle. Most azonban nyoma sem volt benne a sajnálatnak, kéjt érzett amikor a korbács szíjjai Csilla fenekére csapódtak. Eltelt néhány másodperc amíg feldolgozta magában, de aztán megint lendítette a korbácsot, és ujjúlt erővel csapott le. Csilla hangosabban nyögött föl, és a lábát fölrántotta az ütés nyomán. Évike nem tartott szünetet, egymás után mérte ki a csapásokat. élvezte a hatalmat, látta Csilla hogyan vergődik, a lábait emelgeti, de nem tud ellene semmit tenni. Csodálatos érzés volt a korbácsnak ezen a végén lenni. Szinte kellett tennie magán, hogy ne veszítse el a realitásérzékét, és ne fokozza az ütések erejét egyre jobban. Csilla teste teljesen a kezein függött, és minden erejével azon volt, hogy kitérjen az ütések elől, de hiába. Évike látta, hogy kibuggyan a könnye, és lefolyik az arcán. Letette a korbácsot, és mindkét kezével megsimogatta Csilla pirosra vált fenekét. ő először félve próbált elhúzódni előlle, de látta hogy nem akarja már bántani, és megadóan tűrte a simogatást. Évike keze a fenekéről följebb vándorolt, és a melleit kezdte simogatni. Közben halkan odasúgta neki:

– A nehezén már túl vagy, ezt fogd fel úgy, hogy a mester iránti tiszteletem kifejezése miatt kellett elviselned. A következőt azt tőlem kapod, hogy kvittek legyünk.

Évike a vesszőt vette a kezébe, és Csilla cicijére helyezte. A mellbimbóit birizgálta vele, egyre jobban növelve a félelmét. A kis bimbók majd ki csattantak, úgy feszűltek már. Hirtelen mozdulattal lecsapott, Csilla pedig fölsikoltott a meglepetéstől. Ujjból izgatta a vesszővel a melleit, majd megint hirtelen csapott le rá. élvezte, ahogy Csilla nézi a mellein mozgó vesszőt, egész közelről látja amint lesujt rá, de a sikoltozáson, és a vonagláson kívűl semmit nem tud tenni ellene. Meggyorsította a csapásokat, de nem ütött nagyokat. Csilla az első két csapás kivételével nem jajgatott, csak a mellei mozgása vette föl a vessző ritmusát. Évike úgy gondolta már elég lesz, és abbahagyta. Letette a vesszőt a kis asztalkára, és leengedte a kötelet, ami Csilla kezét tartotta. ő már hozzászokott, hogy a kötelek tartják a súlyát, és a lába először ki akart bicsaklani alólla, alig tudott megállni. A kezei szinte élettelenűl zuhantak le, és Évike leakasztotta róluk a köteleket. Még mindig nagyon határozottan viselkedett, bátran nézett Csilla szemébe, a megbánásnak, vagy sajnálatnak minden jele nélkűl. ő pedig továbbra is zavartan pislogott, mint a bűnös, aki éppen megkapta méltó büntetését, de beletörődik, mert tudja, hogy rászolgált. Évike befejezte amit akart, eloldozta Csillát, és most mindketten mozdulatlanúl álltak. Csilla zavartan, nem tudta most mit kell tennie, Évike pedig valami utasítást vagy véleményt várva a mester részéről. Végűl a mester törte meg a csendet.

– Azt hiszem most legjobb lesz ha mindketten a cellátokba mentek.

Évike egy pillanatot sem várva, gyors erőteljes léptekkel megindúlt kifelé. Csilla lassan, tétova mozdulatokkal követte. Évike bement a cellájába, becsapta maga mögött az ajtót, és az ágyra vetette magát. Fáradt, de ugyanakkor megelégedett volt. úgy érezte ő megtette amit az adott pillanatban jónak látott. Nem mérlegelte helyes volt-e vagy sem, ezt majd a mester eldönti. Erőt és magabiztosságot érzett. Most már nem haragudott Csillára, nem mintha az események meg nem történtté váltak volna, hanem átformálódtak az érzései vele szemben. Megértette, hogy Csillának is, és neki is a mesterük áll az első helyen, egymás iránt érzett vonzalmuk csak másodrendű, alárendelt szerepet játszhat. Hajlandó lett volna Csillával felujjítani a kapcsolatot, akár azonnal is, de csak kölcsönös alapon, nyilt lapokkal játszva.