Én és a bátyám

Amikor történetűnk kezdődött, huszonhárom éves, mesterképzést kezdő egyetemista voltam. Bátyámmal, a két évvel idősebb Paullal laktam...

Vissza az egész! Valójában évvekkel korábban kezdődött életünk megváltozása.

Tehát, akkor kezdem újra.
Paul az egyetemi alapképzés után gyakornoki munkát keresett, én pedig befejeztem az előkészítő évet az egye-temen. Készültűnk a nyárra, hazatérésre a koliból.
Szüleink kipufogógáz mérgezésben haltak meg. Egy kis autójavító műhelyük volt az országút mellett, ott történt a baleset.
Nem akarom hosszúra nyújtani, a temetés után szembesültünk anyagi helyzetűnkkel. Több mint súlyos, reménytelen volt!
Szüleink a taníttatásunkra vették fel a kölcsönt, jelzálogot terhelve házukra, műhelyükre. Halálukig pontosan fizették. Ez még a "diákhitel" elterjedése előtt történt.

Bátyám magyarázta meg a helyzetűnket.
– Gail. – mondta. – A törvény szerint csak az örökségűnk értékéig, de addig teljes értékben, kell teljesíteni az örökökölt tartozást. Ha mindent eladunk, szinte semmink sem marad. Évekig nem tanulhatúnk, mert nem len-nénk hitelképesek. Szüleink becsületes embernek neveltek minket, ezért inkább szeretnék megegyezni hitelező-inkkel halasztott fizetésben.
Egyetértettem!
Paul tárgyalt a család régi bankjával. Barátaink segítségével mindent eladtunk, az egyetemem közelében vehet-tünk egy olcsó, felújítandó kis házat, új hitelszerződést kötöttűnk. A kölcsön nagyrészét visszafizettük. Paul ott talált munkát egy utazási irodában. Sokat utazott, ritkán (általában csak hétvégeken volt itthon), így kettesben is elfértünk az egyetlen lakható szobában. Úgy számoltunk, három év alatt kifizetjük adóságainkat.
Mindketten nagyon takarékoskodtunk, én is szereztem diákmunkát, az utazási és kollégiumi kiadásokat is megtakarítottuk, ezért már két év alatt sikerült megszabadulni az örökölt adóságtól.

A kölcsön visszafizetése után kényelmesebb lett a helyzetűnk, már a ház komfortját is javítani tudtuk. Az életűnk fokozatosan rendeződött. Minden eseményre együtt mentünk, ezért – bár néhányan tudták, testvérek vagyunk – a legtöbben házaspárnak gondoltak minket, azonos családnevünk alapján.
Nem világosítottuk fel őket, részben azért, mert nem szívesen beszéltünk magunkról, részben talán azért, mert előre gondoltunk...

Nemi életűnk mindig szűzies volt, még szüleink életében volt egy-két randink, de mostanában semmi.