Padlón a hangulat

Sötét, téli szombat délután volt. A kanapén ültem, és olvastam. Időnként azonban felpillantottam, mert láttam, hogy Erika nem találja a helyét.
Először leült mellém a kanapéra, beszélgettünk egy keveset. Aztán otthagyott, hogy meg akar írni egy levelet. Bekapcsolta a számítógépét, de pár pillanattal azután, hogy az bemelegedett, már le is állította.

Akkor odatelepedett a tévé elé a játszós párnájára. Elindított egy játékot, de már a főmenüből kilépett. Lemezt cserélt. Ezúttal be is töltött egy mentést, és vagy öt percig játszott. Akkor elunta, és leállította a gépet.
Eltette a párnát, és kezében a távirányítóval lehuppant a kanapé másik végére. Kapcsolgatott egy darabig. Végigzongorázott az összes adón, de semmit nem talált, ami lekötötte volna. Lazán odadobta a távirányítót a dohányzóasztalra.

Éreztem, hogy valami nem stimmel. Izgalmas volt a könyvem, de az sokkal jobban érdekelt, hogy miért nincs kedve semmihez. Becsuktam hát az olvasnivalóm, és odadobtam az asztalra a távirányító mellé. A lendület túl nagy volt. A könyv lecsúszott az asztal másik oldalán, és magával rántotta a terítőt is meg a távirányítót is.
– Istenem, most nézd meg, mit csináltál! – mondta bosszúsan, és négykézláb utánuk mászott, mielőtt én megtaláltam volna a papucsom.
Gondosan eligazította a terítőt, majd a közepére szép egyenesen odafektette a könyvet, rá pedig pontosan középre a távirányítót, úgy, hogy az egyenesen a tévére meredt. Olyan szépen dolgozott, hogy egyre jobban szégyelltem magam, amiért nem voltam elég gyors ahhoz, hogy én vegyem fel őket először.
– Mi baj van? – kérdeztem.
Csak a fejét rázta.
– Semmi.
– Naa... – Nem hagytam annyiban. – Hátha tudok segíteni.
Lehuppant az asztal mellé törökülésbe, és gondterhelt arcot vágott. Szerettem szomorúnak is, de jobban örültem volna, ha mosolyogni láthatom.
– Ez most olyan hülye helyzet... – kezébe temette az arcát. – Biztos azt hiszed, hogy azért rontottam itt a levegőt, hogy megkérdezd. – Elvette a kezét az arca elől, és most még szerencsétlenebbnek tűnt. – Pedig nem akartam, hogy...
– Jó, ha akarod, szenvedj tovább – vontam vállat. – Nem mintha nem érdekelne, hogy mi van veled, de ha azt hiszed, hogy azt hiszem, hogy akármi... és ez zavar, akkor hagyjuk...