Sötét keresztes

A démonok – ezek az emberszerű, de közel sem élőnek nevezhető teremtmények – közel 300 éve tartják rettegésben világunkat. Nőket és áldoznak sötét teremtőiknek az árnyak világából. Persze a helyzet már közel sem ilyen egyszerű: több démonfatty – az emberek démonoktól született felemás – egymás között szaporodtak, és fiaik és lányaik gyakran szintén démonok vagy emberek lettek, és szívük nem feltétlenül arra húzta őket, ahová fajtájuk szerint kellett volna. Egyre többen mentek a maguk feje után. Ez a történet is egy sötét keresztesről szól: rólam.

Mióta megszülettem, mást sem láttam, csak azt, hogy fejetlenség uralkodik körülöttem, és a királyok és klánhercegek pozíciója egyáltalán nem olyan megingathatatlan, mint amilyennek mutatni próbálják azt. Ennyi erővel én is lehetnék egy közülük. De engem nem vonzottak kicsinyes és önző céljaik, és nem voltam hajlandó szolgálni sem őket. Elhatároztam, hogy én leszek az, aki véget vet ostoba harcaiknak, és én leszek az első, aki megpillanthatja a napot úgy, hogy nem fedik el a végeláthatatlan füstfellegek.

Minden utamban álló démont és embert megöltem, kicsiket és nagyokat, erőseket és gyengéket, nőket és férfiakat egyaránt. A várakat felégettem, a szolgákat elhajtottam. A zsákmányt elcseréltem vagy magam éltem fel a zord tájakat járva. Eleinte persze nehéz volt, és inkább menekültem, mint támadtam. De minden megváltozott: most már van egy társam, és ketten bármit megtehetünk. Valóban, bármit...

Egy egészen világos, inkább csak borongósnak nevezhető napon találkoztam vele. Épp egy tisztább vizű csermely partján térdeltem és ittam, amikor mögöttem egy haldokló bükkfa száraz levelei halkan megzörrentek. Bár úgy tettem, mintha nem vettem volna észre, figyelmemet abba az irányba összpontosítottam. Valami nesztelenül földet ért, nagyjából nyolc-tíz lépésnyire, kissé jobbra. Mint egy macska, hangtalanul mögém lopózott. Vagy tolvaj volt, vagy gyilkos. Nekem egyre ment. Hirtelen mozdulattal kivontam a kardom, és egy forduló vágással felálltam.

Női sikoly hördült, és arcomba fekete, meleg és ragacsos nedv – démonvér – freccsent. Tekintetem végigpásztázta a földön vonagló, meztelen, fakószürke testet: deréktájt, viszonylag alacsony szögben szeltem ketté, a penge a bestia hóna alatt nem sokkal hagyta el szerencsétlent.